Robert Sarah: A csönd ereje 135. gondolat
Boldog John Henry Newman az An Essay in the Aid of a Grammar of Assent (Esszé a beleegyezés nyelvtanához) című írásban keserű szemrehányással fordul a papokhoz:" A csönd fenntartja a vallásos buzgóság benső hevét. Ez a hevület kifejezésre juttatja a Szentlélek bennünk való életét. A csönd teszi lehetővé a bennünk lévő isteni tűz gondozását és őrzését..{...}A Szentlélek élete megköveteli bennünk az éberséget. Ha tanúskodni akarunk Isten Lelkének jelenlétéről a világban, egészen sajátosan, a legnagyobb gonddal fenn kell tartani a belső tüzet. Nem lep meg túlságosan, hogy számos pap lélek nélküli látszattá vált, olyan emberré, aki sokat beszél és rengeteg tapasztalatot oszt meg, de Isten Lelkének tüze kialudt benne, és alig fejez ki többet jelentéktelen eszméknél és lapos érzelmeknél. Néha úgy tűnik, hogy a papok bőbeszédűsége inkább kételyt ébreszt bennünk, mint hitet. Minden úgy történik, mintha nem lennénk egészen biztosak benne, hogy Isten Lelke meg tudja érinteni az emberi szívet. Azt hisszük, hogy kötelességünk kitölteni a Szentlélek hiányosságát, és szavak bőségével meggyőzhetünk másokat a Lélek erejéről. El kell hárítanunk a hiányosságát és a szavak áradatával meggyőzni másokat az erejéről. És pontosan ez a fecsegő hitetlenség oltja ki a tüzet. {...} Nekünk, apostolkodóknak, a legnagyobb kísértés a szóáradat. Gyengíti hitünket és langyossá tesz minket. A csönd egyfajta szakrális önfegyelmezés, a Szentlélek őrszeme."
Szent János különösen határozott e tárgyban: Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vígasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad. Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok." (Jn 14,15-18)
A mennybemenetel után Krisztus nem hagyta árván az embereket. Amint a teremtés kezdetén, enyhe szellőként "Isten lehelete {lelke-a ford.} lebegett a vizek fölött", úgy az Isten Fia az emberiséget a Szentlélek kezébe helyezte, aki kiárasztja az Atya szeretetét, és csöndben terjeszti világosságát és bölcsességét. Ezért tehát alig lehetséges, hogy a világ zajában és nyugtalanságában a Szentlélek vezessen bennünket.
Krisztust bizonyára elszomorítja, amikor látja és hallja a papokat és a püspököket, akiknek garantálniuk kellene az Evangélium tanításának teljességét, hogy megsokszorozzák szavaikat és írásaikat, amelyek az Evagélium pontosságát tudatosan kétértelmű és zavaros állításaikkal gyengítik. Ezeket a papokat és prelátusokat, akik azt a benyomást keltik, hogy az Egyház hagyományos tanítását a dogma és az erkölcs területén az ellenkezőjére fordítják, időszerű lenne Krisztus kemény szavaira emlékeztetni: "Ezért mondom nektek, minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot. Aki az Emberfia ellen beszél, az bocsánatot nyer, aki azonban a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon." "Bűne örökre megmarad"-teszi hozzá Márk. (Mt 12,31-32; Lk 12,10; Mk 3,29)
Nyilvánvalóan feladatunk új pasztorális utakat keresni. Ám Aquinói Szt. Tamás a Szent János evangéliumhoz fűzött magyarázatában figyelmeztet bennünket: "Ha tehát azt keresed, merre menj, kövesd Krisztust, hiszen Ő maga az út. Szent Ágoston így magyarázza: <Menj követve az embert, és eljutsz Istenhez.>
Mert jobb botladozni az úton, mint nagy léptekkel haladni az úton kívül. Mert az, aki botladozik az úton, még ha alig halad is, közeledik a célhoz; de az, aki az úton kívül megy, minél bátrabban fut, annál inkább távolodik a céltól. Ha azt keresed, hova menj, egyesülj Krisztussal, mert ő személyében az igazság, amelyre szeretnénk eljutni."
Newmannak az Isten Igéjét, a szentségeket és a liturgiát kisajátító papokról szóló megállapítása világosan bizonyítja, hogy szoros kapcsolat van a csönd és a Szentlélekhez való hűség között.
A csönd aszkézisét nem gyakorló lelkipásztorok nem érdekeltek az Evangéliumban, unalmas, patetikus és beteges szóbőség rabjaivá lesznek. A Szentlélek élete és csönd nélkül a pap tanítása zavaros, összefüggéstelen fecsegés. A pap beszédének saját lelke formájának és az isteni Jelenlét
jelének kell lennie.
Newman gondolata minden emberre érvényes. Minél jobban közeledünk a Szentlélekhez, annál csöndesebbek vagyunk, minél jobban távolodunk tőle, annál fecsegőbbek vagyunk.
Minden papnak,püspöknek el kellene tudnia mondani Szent Ágostonnal: "Voce Ecclisiae loquor" (Az Egyház hangján szólok) (Zsoltármagyarázatok, 129,4), és így tehát Jézus Krisztus hangján, így aztán finomsággal és hatékonyan magára kellene vennie a lelkipásztor és lelkivezető teljes felelősségét. Egyetlen pap és egyetlen püspök sem felejtheti, hogy az Ítélet rettenetes napján saját magának kell felelnie Isten előtt azoknak a vétkeiért, akiket saját hanyagsága miatt nem tudott megtéríteni.
Szent Ágoston egyik levelében nyomatéákosan hangsúlyozza: "E világ dicsősége elmúlik, az Ítélet napján mindezek a megtiszteltetések semmit sem érnek. Nem azon ábrándozom, hogy életem az egyházi megtiszteltetések hiábavalóságában merüljön ki. Arra a napra gondolok, amikor számot kell adnom a nyájról, amelyet a pásztorok Fejedelme bízott rám. Értsétek meg félelmeimet, mert nagyok az én félelmeim.
Szent János különösen határozott e tárgyban: Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vígasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad. Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok." (Jn 14,15-18)
A mennybemenetel után Krisztus nem hagyta árván az embereket. Amint a teremtés kezdetén, enyhe szellőként "Isten lehelete {lelke-a ford.} lebegett a vizek fölött", úgy az Isten Fia az emberiséget a Szentlélek kezébe helyezte, aki kiárasztja az Atya szeretetét, és csöndben terjeszti világosságát és bölcsességét. Ezért tehát alig lehetséges, hogy a világ zajában és nyugtalanságában a Szentlélek vezessen bennünket.
Krisztust bizonyára elszomorítja, amikor látja és hallja a papokat és a püspököket, akiknek garantálniuk kellene az Evangélium tanításának teljességét, hogy megsokszorozzák szavaikat és írásaikat, amelyek az Evagélium pontosságát tudatosan kétértelmű és zavaros állításaikkal gyengítik. Ezeket a papokat és prelátusokat, akik azt a benyomást keltik, hogy az Egyház hagyományos tanítását a dogma és az erkölcs területén az ellenkezőjére fordítják, időszerű lenne Krisztus kemény szavaira emlékeztetni: "Ezért mondom nektek, minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot. Aki az Emberfia ellen beszél, az bocsánatot nyer, aki azonban a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon." "Bűne örökre megmarad"-teszi hozzá Márk. (Mt 12,31-32; Lk 12,10; Mk 3,29)
Nyilvánvalóan feladatunk új pasztorális utakat keresni. Ám Aquinói Szt. Tamás a Szent János evangéliumhoz fűzött magyarázatában figyelmeztet bennünket: "Ha tehát azt keresed, merre menj, kövesd Krisztust, hiszen Ő maga az út. Szent Ágoston így magyarázza: <Menj követve az embert, és eljutsz Istenhez.>
Mert jobb botladozni az úton, mint nagy léptekkel haladni az úton kívül. Mert az, aki botladozik az úton, még ha alig halad is, közeledik a célhoz; de az, aki az úton kívül megy, minél bátrabban fut, annál inkább távolodik a céltól. Ha azt keresed, hova menj, egyesülj Krisztussal, mert ő személyében az igazság, amelyre szeretnénk eljutni."
Newmannak az Isten Igéjét, a szentségeket és a liturgiát kisajátító papokról szóló megállapítása világosan bizonyítja, hogy szoros kapcsolat van a csönd és a Szentlélekhez való hűség között.
A csönd aszkézisét nem gyakorló lelkipásztorok nem érdekeltek az Evangéliumban, unalmas, patetikus és beteges szóbőség rabjaivá lesznek. A Szentlélek élete és csönd nélkül a pap tanítása zavaros, összefüggéstelen fecsegés. A pap beszédének saját lelke formájának és az isteni Jelenlét
jelének kell lennie.
Newman gondolata minden emberre érvényes. Minél jobban közeledünk a Szentlélekhez, annál csöndesebbek vagyunk, minél jobban távolodunk tőle, annál fecsegőbbek vagyunk.
Minden papnak,püspöknek el kellene tudnia mondani Szent Ágostonnal: "Voce Ecclisiae loquor" (Az Egyház hangján szólok) (Zsoltármagyarázatok, 129,4), és így tehát Jézus Krisztus hangján, így aztán finomsággal és hatékonyan magára kellene vennie a lelkipásztor és lelkivezető teljes felelősségét. Egyetlen pap és egyetlen püspök sem felejtheti, hogy az Ítélet rettenetes napján saját magának kell felelnie Isten előtt azoknak a vétkeiért, akiket saját hanyagsága miatt nem tudott megtéríteni.
Szent Ágoston egyik levelében nyomatéákosan hangsúlyozza: "E világ dicsősége elmúlik, az Ítélet napján mindezek a megtiszteltetések semmit sem érnek. Nem azon ábrándozom, hogy életem az egyházi megtiszteltetések hiábavalóságában merüljön ki. Arra a napra gondolok, amikor számot kell adnom a nyájról, amelyet a pásztorok Fejedelme bízott rám. Értsétek meg félelmeimet, mert nagyok az én félelmeim.
