Csak Ő és én

"Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát." Zsolt 116,1

"Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged." Mt 6,6

Tudjuk, hogy imádkozni sokféleképpen lehet: állva, ülve, esetleg ágyban fekve, odahaza, templomban vagy gyülekezeti alkalmon, esetleg úton járva. Az ige most arra szeretne rákérdezni: Mi kihez imádkozunk? Talán furcsának érezzük a kérdést: természetesen Istenhez, Jézus Krisztus által. Mai igénk mégis arról beszél, hogy ez nem mindig így történik. Lehet, hogy nem Istenhez, hanem a másik emberhez. Azaz (és ez természetesen közösségi imák esetében fordul elő) abban, hogy hogyan formálom a szavakat, milyen szófordulatokat, cifrázásokat akarok mindenképpen elmondani, megmutatkozik, hogy tulajdonképpen nem Istenhez, hanem másokhoz is imádkozom. Hiszen Isten, aki Atyánk, és mi az ő gyermekei vagyunk, egyszerű nyelven elmondott imáimat is érti. De nemcsak az egyszerű, sallangoktól mentes imára hívja fel igénk a figyelmünket, hanem arra, hogy legyen személyes imaéletünk. A közösségben gyakorolt imaélet mellett merjünk „bezárkózni” a belső szobába. Merjünk ott csendben lenni, figyelni Atyánkra, titokban, hivalkodás nélkül cselekedni. Ha ő így közeledik hozzánk, akkor merjünk mi is alázatos lelkülettel őelé lépni. Mert a belső szobánkban csodák történnek. Atyánk úgy ül mellettünk, mint Jézus Nikodémus vagy a samáriai asszony mellett. Ott csak ők, itt csak mi. És ebben a „csak mi”-ben benne lehet az ember minden fájdalma, szorongása, aggodalma, elrontott élete vagy éppen minden öröme, sikere, családi boldogsága. És benne van az Atya szeretete, aki meghallgatja könyörgésem hangját.

Az égi szent erőt Te add,
Hogy bízva kérjek, bátran,
Hogy áhítattal várjalak,
Szívbéli buzgóságban!
Ne ajkam mondjon csak imát,
De lelkem sóhajtson hozzád
És teljes szívem mélye!
(EÉ 87,2)

Tamásy Tamásné