A földi világ szorításából Jézus szabadságába
"Nem hagysz engem a holtak hazájában." Zsolt 16,10
[Jézus] "üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük." Zsid 7,25
Két ellentétes tapasztalat szorításában élünk. Minden arról vall körülöttünk, hogy az élet ideig való. Ma már kezdjük tudomásul venni, hogy ez általában véve, az élet egészére is igaz lehet, de az egyénre, az élővilág egyedeire nézve nem lehet kétségünk a mulandóság felől. Nem csak az újra és újra elkerülhetetlen gyász, a tudomány szenvtelen tanúsága, a halálról való tudásunk vall erről. Testünk talán csak a delelőn túl érezteti velünk nap mint nap, de már fogantatásunk pillanatától, minden élővel együtt a végünk felé tartunk. Egyszerűen az élet ilyen, a maga természete szerint. Az elmúlás a kezdetektől sejtjeinkbe van rekesztve.
És lám, mégsem érezzük természetesnek. A halál konok valósága kétségbe ejt; nem tud igazán belesimulni magától értetődő ismereteink világába. Mintha bensőnk képtelen lenne követni testünk, sejtjeink tudását. Egyszerűen a halálfélelem lenne az oka? Vagy van az életben, az életünkben valami, ami önmagán túlmutat?
Emberlétünknél, tudatunknál fogva mintha egy olyan világba nyernénk röpke betekintést, olyan zene foszlányai jutnának el hozzánk, olyan illatok lengenének körül, olyan magasságok és olyan mélységek sejtése nyilallna belénk, hogy elviselhetetlenül szűknek érezzük a halállal határolt életet. Mintha életünk – talán személylétünk az oka – valami határtalan tágasságra nyílna.
Jézus ebből a tágasságból érkezik hozzánk, e tágasság valóságában akar megerősíteni, e tágasság jegyében invitál békés, nagyvonalú, odaadó életre, és ebbe a tágasságba von magával, ha ideig való életünk betelt.
És lám, mégsem érezzük természetesnek. A halál konok valósága kétségbe ejt; nem tud igazán belesimulni magától értetődő ismereteink világába. Mintha bensőnk képtelen lenne követni testünk, sejtjeink tudását. Egyszerűen a halálfélelem lenne az oka? Vagy van az életben, az életünkben valami, ami önmagán túlmutat?
Emberlétünknél, tudatunknál fogva mintha egy olyan világba nyernénk röpke betekintést, olyan zene foszlányai jutnának el hozzánk, olyan illatok lengenének körül, olyan magasságok és olyan mélységek sejtése nyilallna belénk, hogy elviselhetetlenül szűknek érezzük a halállal határolt életet. Mintha életünk – talán személylétünk az oka – valami határtalan tágasságra nyílna.
Jézus ebből a tágasságból érkezik hozzánk, e tágasság valóságában akar megerősíteni, e tágasság jegyében invitál békés, nagyvonalú, odaadó életre, és ebbe a tágasságba von magával, ha ideig való életünk betelt.
Istenem! Néha úgy érzem, mintha mindenről lekésnék. Nem tudom elkapni, igazán megélni a pillanatot, amellyel meglepsz, megajándékozol. Mindig csak utólag, hátulról látom, hogy „de jó volt”, „de jó lehetett volna”. Mintha állandó gyászban élnék. Ezért sietek mindig. Persze az is lehet, hogy éppen azért van így, mert mindig sietek. Nem tudom. Segíts, hogy szinkronba kerülhessek Veled, a világgal, önmagammal. Ámen.
Cserháti Sándor
