JERIKÓ MISSZIÓ

December 27. "Jézus Krisztus mondja: Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek." (Jn 15,16) Sokan vannak, akik Jézus barátainak tartják magukat. Karácsonykor ugrásszerűen megnövekszik a számuk. A barátságunk nem Jézuson múlik. Ő a leghívebb barát! Elköteleződését a vérének szerződésével pecsételte meg. Így mondja: "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért." (Jn 15,13) Mi vagyunk a gyenge és sérülékeny láncszemek. Júdások és Péterek vagyunk. Sőt még talán náluk is romlottabbak, amikor sárosan, lelepleződve, megszégyenülve nem tartunk bűnbánatot, hanem a bűnt, az árulást, a tagadás szennyesét addig mosogatjuk és magyarázzuk, amíg Jézus kereszthordozó barátait is felülmúljuk. Így van ez az elvilágiasodott egyházban. Jézus világosan kijelenti: "Nem

Kedves Testvérek! Megértéseteket kérjük az igen hosszú hallgatásért a levelezőlistán. A zarándoklatról szeretnénk egy rövid összegzést készíteni. Mindenekelőtt Istené a dicsőség, az érdem és a hálaadás! Ő akarta, tervezte, és megvalósította, kiegészítette a mi hiányosságainkat, egybeillesztette a fogaskerekeket, hogy épülhessen Isten Országa. Csodálatos látni és megtapasztalni, ahogyan így megnyilvánul Krisztus testében, az Egyházban napról napra. Hála Istennek, hogy mindannyiunkat apostoli szolgálatra hívott, és gazdagított, bátorított egymás által. felmutatva a belénk rejtett csodálatos talentumokat. Szívből jövő köszönet a  plébánosoknak, polgármestereknek, az áldozatos munkát vállaló helyi szervezőknek, akik meghallották és elfogadták a szívükben Isten hívását. Istennek hála hosszú azok  listája, akik kiemelten  nagy munkát végeztek: Pácz Gábor országos főszervező,  Csillik László a pécsi karizmatikus testvérekkel, Cseh Péter atya médiaszervező,  a lelkes sopronk

December 26. "Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk." (Zsid 2,1) Egy keresztyén testvérünk szemléletesen ír arról, hogy korunkban mennyi minden megnehezíti a Krisztussal való kapcsolatunkat, mennyi minden eltereli a figyelmünket a lényegről. Valóban könnyen elsodródunk, ha bele nem kapaszkodunk Isten szavába. Pál apostol három napig gyalogolt Jeruzsálemből Cézáreába. Nem hallgatott közben zenét, sőt a helyi híreket sem figyelte a rádióban. Csak a természet vette őt körül: fák, virágok, állatok. Éjjel takarójába bújva a csillagos eget kémlelte. Hogyan is gondolhatott volna másra, mint Istenre, mindezeknek a Teremtőjére? ... Ma már nem gyalog mennénk, hanem autóval utaznánk Cézáreába. Lázasan figyelnénk a forgalmat, esetleg lebonyolítanánk közben néhány telefont... Egy-egy szabálytalanul előző kocsi vezetőjére talán még cifrát is mondanánk, vagy legalábbis gondolnánk. Ingerülten, feszültséggel tele érkeznénk meg, nem nagyo

December 25. "A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik." (Lk 2,20) Ma végy példát a pásztorokról. Egyszerűen azért, mert pontosan azt az üzenetet mondták el Máriának és Józsefnek, amit az angyaloktól hallottak. Nem tettek hozzá semmit, nem színezték ki, nem éltek vissza megbízásukkal, nem gondoltak nagyot magukról, egyszerűen csak átadták az üzenetet, amellyel megbízták őket, majd Isten dicsőítve visszatértek otthonukba. Te is így szoktál tenni? Csak azt adod tovább, amivel megbíztak, és csak annak, akinek szánták? Tisztában vagy szavaid erejével? Tudod, hogy mindannak, amit kimondasz, lehet jó vagy rossz hatása is? Vagy csak legyintesz, és azt gondolod: "Ó, ez csak pár jelentéktelen szó volt, nem nagy ügy." Ha így gondolkodsz, tévedsz! Vedd fontolóra, hogy szavaidnak igen komoly hatásai lehetnek. Szavainkkal nagyon mélyen megsebezhetünk másokat: "Van, akinek a fecs

December 24. "[Az Úr angyala ezt mondta Józsefnek: Feleséged, Mária f]iút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből." (Mt 1,21) Ha csak kimondjuk ezt a szót, máris megrohannak az érzések, emlékek, várakozások. Nincs még egy napja, estéje az évnek, amely érzelmileg ennyire telített lenne. Jól is van ez így. A színházi előadásokon van egy kivételes, semmivel össze nem hasonlítható pillanat. Közvetlenül az előadás kezdete előtt a lámpákat eloltják, a nézőtér lassan elcsendesül, csak néhány reflektor világítja meg a függönyt. Mi, nézők tudjuk, hogy a következő pillanatban felgördül a függöny, és az eddig láthatatlan színpad láthatóvá válik, s a következő órákban olyan történet fog lejátszódni, amely nemesít, gazdagít. A karmester felemeli a pálcáját, megvárja, amíg mindenki rá figyel, és teljes lesz a csend. Akkor int a zenekarnak, és elkezdődik a zene. Ráhangolódás, rákészülés nélkül nem lenne olyan ünnepélyes a nyitány. A szentest

Hálásan megköszönve Marikának, megosztom Veletek a közelmúltban a budapesti Szent István Bazilikánál  Dobszay Benedek ferences tartományfőnök atya által szervezett "Az Úr adjon nektek békét! Gitáros flashmob a békéért videoját: http://youtu.be/-DGzHCfmv5k

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet. - Mondd, kisfiam... És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt, és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez. Később - a diákévek kamaszos rohanásában - az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé. Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, aho

Azon a télen gyönyörű hóeséssel közeledett a karácsony. Az egész falut betakarta a szikrázóan fehér lepel. A vaskályhát pirosra fűtöttük az iskolában, s az egyetlen tanteremben békés nyugalomban csomagoltuk mi, gyerekek az ezüst diót. A tanító úr mosolyogva sétált közöttünk, gyönyörködött az általunk készített fenyőfadíszekben, melyeket néhány nap múlva hazaviszünk, hogy otthon meglepjük vele szüleinket karácsonykor. Csendben voltunk, elmerültünk gondolatainkban, tervezgettük, hogyan visszük haza a kis fenyőfát az erdőről, milyen aprósággal lepjük meg szüleinket, testvéreinket. Váratlanul Tóth Marci szólalt meg: -Tanító úr, Páros Jancsiéknak nem lesz az idén karácsonyfájuk. Az édesapja megrokkant a bányában, az édesanyja el sem tud mozdulni mellőle, s ott van a négy kistestvére is. A tanító úr arca elkomolyodott. Amikor befejeződött a tanítás, szokás szerint az ajtóig kísért bennünket. Jókedvűen, mint a kiszabadult kiscsikók, dobálóztunk az iskola előtt a hóban, nem akaródzott

December 20. "Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." (Lk 2,14) Egy mese arról szól, hogy amikor a mennyei angyalkórus Betlehem mezején zengte: "Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség", az egyik kis angyal hirtelen elhallgatott. És bár csak egyetlen hang némult el a kórusban, mégis megzavarta az egész harmóniát. A körülötte állók is elbizonytalanodtak, és a mennyei énekkar megzavarodott. Az egyik főangyal magához intette a kis angyalt, és megkérdezte tőle: - Miért hallgattál el? - Az így válaszolt: - Én akartam énekelni. Egészen addig énekeltem is, hogy "dicsőség a magasságban Istennek". De amikor az következett, hogy "és a földön békesség", akkor összeszorult a torkom. Egyszerre eszembe jutott, hogy mennyi békétlenség van az emberek között. Évszázadokat, évezredeket láttam magam előtt, háborúkat, ahogyan népek ölik egymást. Láttam veszekedő férjeket é s feleségeket, szüleik ellen lázad

 December 9. "Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?" (Mk 4,38) Vajon a tanítványok hitének vagy hitetlenségének története ez? Létezhet-e a hit bizalom nélkül? Hiszen a tanítványok az életveszélyes helyzetben végül Jézushoz fordulnak, de úgy tűnik, mintha nem nagyon bíznának abban, hogy törődik velük, és mindenképpen megmenti őket. Persze amikor észreveszik, hogy Jézus fáradt, és mélyen alszik, mint bármelyik ember, nehezen látják meg benne az Isten Fiát. A vihar pedig csak egyre erősödik. Éppen azok a pillanatok, amikor valódi veszélybe kerülünk, tükrözik leghűségesebben hitünk természetét. Mi a legelső tennivalónk? Hová, kihez fordulunk? Az életösztön ahhoz fog hajtani, akit akár tudatosan, akár tudattalanul is a legbiztosabbnak tartunk. Ilyenkor nincs idő a kegyesség álcázására, cirkalmas imádság megfogalmazására. Ilyenkor kiáltani kell, akár csak ennyit: "Mester, nem t