Isten kezében
December 9.
Vajon a tanítványok hitének vagy hitetlenségének története ez?
Létezhet-e a hit bizalom nélkül? Hiszen a tanítványok az
életveszélyes helyzetben végül Jézushoz fordulnak, de úgy tűnik,
mintha nem nagyon bíznának abban, hogy törődik velük, és
mindenképpen megmenti őket. Persze amikor észreveszik, hogy Jézus
fáradt, és mélyen alszik, mint bármelyik ember, nehezen látják meg
benne az Isten Fiát. A vihar pedig csak egyre erősödik.
Éppen azok a pillanatok, amikor valódi veszélybe kerülünk,
tükrözik leghűségesebben hitünk természetét. Mi a legelső
tennivalónk? Hová, kihez fordulunk?
Az életösztön ahhoz fog hajtani, akit akár tudatosan, akár
tudattalanul is a legbiztosabbnak tartunk. Ilyenkor nincs idő a
kegyesség álcázására, cirkalmas imádság megfogalmazására. Ilyenkor kiáltani kell, akár csak ennyit: "Mester, nem törődsz azzal,
hogy elveszünk?"
Közben Jézus a lehető legteljesebb nyugalommal alszik a viharban
hánykolódó hajón. Úgy, ahogyan a zsoltáros mondja: "Békében
fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy
biztonságban élhessek!" (Zsolt 4,9)
Példája nagyon lényeges dologra figyelmeztet: Isten gyermekeként mi
is ugyanígy biztonságban érezhetjük magunkat. Hiszen amikor Jézus
felkel, és ráparancsol a szélre és a tengerre, akkor
nyilvánvalóvá lesz: az egész teremtett világ az ő kezében van.
Abban a kézben, amely megteremtette az eget és a földet. Amely rendet
alkotott, és összetartja a világot. És amely olykor közbeavatkozik,
sőt felülírja a fizika törvényeit is a kedvünkért, csak hogy
minket megmentsen.
Engedi, hogy megtapasztaljuk: életünk is kezében van. Munkálja, hogy
a hitünk bizalommá izmosodjék.
Hittek-e a tanítványok Jézusban? Egészen biztosan, hiszen hozzá
fordultak. Bíztak-e benne? A történet végére egészen biztosan,
hiszen maga Jézus fordult feléjük, és megtartotta őket.
Szerző: Blatniczkyné Hammersberg-Ganczstuckh Júlia
"Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor
felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz
azzal, hogy elveszünk?" (Mk 4,38)
Vajon a tanítványok hitének vagy hitetlenségének története ez?
Létezhet-e a hit bizalom nélkül? Hiszen a tanítványok az
életveszélyes helyzetben végül Jézushoz fordulnak, de úgy tűnik,
mintha nem nagyon bíznának abban, hogy törődik velük, és
mindenképpen megmenti őket. Persze amikor észreveszik, hogy Jézus
fáradt, és mélyen alszik, mint bármelyik ember, nehezen látják meg
benne az Isten Fiát. A vihar pedig csak egyre erősödik.
Éppen azok a pillanatok, amikor valódi veszélybe kerülünk,
tükrözik leghűségesebben hitünk természetét. Mi a legelső
tennivalónk? Hová, kihez fordulunk?
Az életösztön ahhoz fog hajtani, akit akár tudatosan, akár
tudattalanul is a legbiztosabbnak tartunk. Ilyenkor nincs idő a
kegyesség álcázására, cirkalmas imádság megfogalmazására. Ilyenkor kiáltani kell, akár csak ennyit: "Mester, nem törődsz azzal,
hogy elveszünk?"
Közben Jézus a lehető legteljesebb nyugalommal alszik a viharban
hánykolódó hajón. Úgy, ahogyan a zsoltáros mondja: "Békében
fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy
biztonságban élhessek!" (Zsolt 4,9)
Példája nagyon lényeges dologra figyelmeztet: Isten gyermekeként mi
is ugyanígy biztonságban érezhetjük magunkat. Hiszen amikor Jézus
felkel, és ráparancsol a szélre és a tengerre, akkor
nyilvánvalóvá lesz: az egész teremtett világ az ő kezében van.
Abban a kézben, amely megteremtette az eget és a földet. Amely rendet
alkotott, és összetartja a világot. És amely olykor közbeavatkozik,
sőt felülírja a fizika törvényeit is a kedvünkért, csak hogy
minket megmentsen.
Engedi, hogy megtapasztaljuk: életünk is kezében van. Munkálja, hogy
a hitünk bizalommá izmosodjék.
Hittek-e a tanítványok Jézusban? Egészen biztosan, hiszen hozzá
fordultak. Bíztak-e benne? A történet végére egészen biztosan,
hiszen maga Jézus fordult feléjük, és megtartotta őket.
Szerző: Blatniczkyné Hammersberg-Ganczstuckh Júlia
