JERIKÓ MISSZIÓ

Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: "Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!" A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és azokat, akik vele voltak és segítettek; de ugyanígy Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait is, akik társai voltak Simonnak. (Lk 5,8-10)

Simon így felelt: "Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat." S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek, és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek." (Lk 5,5-7)

Jézus mondta: "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." (Mt 7,12)

Június 26. Jézus mondta: "Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?" (Lk 16,11-12) Az ember tisztességének mércéje az, hogyan bánik mindazzal, ami nem sajátja. A hivatal berendezését, az üzlet raktárkészletét, a cég vagyonát nem adták tulajdonába, "mindössze" rábízták. Használja, gazdálkodik vele, annak rendje és módja szerint gyarapítja, ám minden tettéért büntetőjogi felelősséggel tartozik. Az esztendő végén vagy nyugdíjba vonulásakor magától értődően elszámoltatják. Teremtő Atyánk ennél szigorúbb. Ő azt is vizsgálja, hogyan bánunk azzal, ami a mienk. Életünk és javaink, adottságaink és szeretteink mind tőle valók. Azt tartja, hogy színe előtt mindennek nem tulajdonosai, hanem csak sáfárai, tehát kezelői, gondnokai vagyunk. S ha tetszik, ha nem, ő mint az ajándékozó meg is kérdezi, hogyan bánunk ezekkel és a "mammonnal" is, az anyagi javakkal. Hogyan sze

Június 27. Jézus mondta: "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." (Mt 7,12) Legalább háromféle emberi magatartás figyelhető meg. Sokakban az önzés érhető tetten. "Az önzés a fejlődés rugója" - vallják nyíltan, s így is élnek. Hangos dudálással, erős könyökkel törnek élre, félrelökik vagy eltapossák azt, aki útjukba kerül. Nem számít előttük a másik verejtéke, életkora vagy fájdalma. Az a fontos, hogy ő, akit az élet eleve győztesnek választott ki, előbbre jusson. Ő a törvényen kívüli lovag, aki a Jézus példázatában szereplő hamis bíróhoz hasonlóan "az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte" (Lk 18,2). Nagyobb csoport az olykor közömbös, de általában becsületes emberek csoportja. Aki ide tartozik, senkinek nem akar lekötelezettje lenni. Ha kap valamit mástól, nemcsak megköszöni, de gyorsan meg is hálálja. Ha operációja során vért kap, addi

Jézus mondta: "Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek." (Lk 6,36-38)

Június 22. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: "Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?" Ő így felelt: "Senki, Uram." Jézus pedig ezt mondta neki: "Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" (Jn 8,10-11) Ketten maradtak "ott a középen" - a templom közepén, a halálra rémült vétkes asszony és Jézus. Kézenfekvő lett volna, hogy Jézus átvegye a vádló szerepét: "Én megmentettelek, pedig halálra méltó vagy!" Tudta azt az asszony magától is, Jézus pedig nem vádló. Tisztában van tetteink súlyával, mégis arról biztosította a vele vitázókat: "Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atyánál. Van, aki vádol titeket: Mózes [...]." (Jn 5,45) Az önmagát jól ismerő embert a törvény és a saját szíve vádolja (1Jn 3,20), ebből jó esetben őszinte bűnbánat fakadhat s az Isten kegyelméhez való menekülés. Aztán a sátán, a személyes gonosz vád

Június 21. Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: "Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?" Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." [...] Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen. (Jn 8,3-9) A mózesi törvény szerint: "Ha valaki férjes asszonnyal paráználkodik, [...] halállal lakoljon a parázna férfi és a parázna nő." (3Móz 20,10) Ebben a történetben az erkölcs őrei, köztük az írástudók és a farizeusok csak az asszonyt cipelték oda a templomban tartózkodó Jézus elé. Ő biztosan nem szól

Június 20. [Az idősebb fiú] ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. (Lk 15,29-32) Az atya idősebb fia születésétől fogva mindig otthon élt. Ám - úgy tűnik - az atyai ház mégsem volt igazi otthona. Hűségesen szolgálta atyját, de gondolkodását és szeretetét nem követte. Nem is értette. Elszakadt testvérétől is. Nem érdekelte sorsa, nem is várta haza. A kósza híreket meghallotta, meg is toldotta. Szerinte az öccse megérdemelte, hogy koldusbotra jutott. Maga kereste sorsát, nem érdemli meg, hogy segítsenek rajta! Az atya szeretetén pedig mélységesen felháborodott. Úgy

Június 18. Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: "Simon, van valami mondanivalóm neked." Ő pedig így szólt: "Mester, mondd!" Erre ezt mondta Jézus: "Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Közülük vajon melyikük szereti őt jobban?" Simon így válaszolt: "Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el." Ő pedig ezt mondta neki: "Helyesen ítéltél [...]." (Lk 7,40-43) Jézus jól tudta, mit forgat fejében vendéglátója, Simon farizeus. Beszélgetésükből az is kiderül, azt is tudja, kicsoda a háláját különös módon kifejező asszony. A két adósról szóló rövid példázata szerint pedig mindnyájan adósai vagyunk a kegyelmes Istennek. A különbség csak az adósságunk mértékében van. Ha pedig - méltatlanul és érdemtelenül - hitelezőnk, az Úristen elengedi adósságunkat, akkor már nincs is különbség, mindnyájan egyformán megsegített adós

Június 17. Egy farizeus arra kérte [Jézust], hogy egyék vele. Be is ment a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudta, [...] kenetet hozott egy alabástromtartóban. Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor pedig látta ezt az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: "Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös." (Lk 7,36-39) Gazdag farizeus vendégségbe hívta meg Jézust. A vendégek nem ülnek, hanem könyökükön támaszkodva "fekszik körül" a terített asztalt. A ház ajtaja nyitva, s így tud beóvakodni egy asszony, egy rosszhírű nő, akit Jézus már megszabadított kellemetlen régi életétől. Annyira hálás szabadítójának, hogy könnyei potyognak Jézus lábára. Zavarában kibontott hajával törli le azokat, majd a magával hozott drága kenettel meg is keni Mestere lábát.

Június 16. [Jézus] erre ezt a példázatot mondta nekik: "Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja a barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre." (Lk 15,3-7) A keresésről, megtalálásról és hazatérésről szóló jézusi példázatok közül ez az első, az "elveszett", de talán inkább a megtalált juhról szóló példázat. A farizeusokat és az írástudókat Jézus meglepő módon szembesíti ellentmondásaikkal. Másként gondolkodnak ők az emberekről, mint például juhaikról. A rossz úton járó emberről könnyen lemondanak. Egyetlen hiányzó bárány miatt pedig képesek azonnal út

Testvéreim!  Isten a tanúnk, hogy szavainkban, amelyeket hozzátok intézünk, nem mindegy az „Igen” és a „Nem”. Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi – én, Szilvánusz és Timóteus – köztetek hirdettünk, nem volt „Igen” is, meg „Nem” is, hanem az „Igen” valósult meg benne. Isten valamennyi ígérete „Igen”-né vált őbenne. Ezért hangzik fel általa ajkunkon az „Ámen” Isten dicsőségére. Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul szívünkbe árasztotta a (Szent)lelket. Jézus így tanított a hegyi beszédben: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják me

Június 14. [A názáretiek] mindnyájan egyetértettek [Jézussal], majd elcsodálkoztak azon, hogy a kegyelem igéit hirdeti, és azt kérdezgették: "Nemde a József fia ez?" Ő pedig így szólt hozzájuk: "Biztosan azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat! Amiről hallottuk, hogy megtörtént Kapernaumban, tedd meg itt is, a saját hazádban." Majd így folytatta: "Bizony, mondom néktek, hogy egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában." (Lk 4,22-23) Számos ószövetségi prófétát azért utasított el Isten népe, mert kemény szavakkal hirdették az Úr ítéletét. Jeremiás könyvtekercsét Jójákim király elégette, neki magának menekülnie kellett (Jer 36), akárcsak Illésnek (1Kir 19). Az önmagára és tetteire büszke ember elutasít minden kritikát akkor is, ha az Isten küldötte hirdeti meg. A názáreti zsinagógában - érdekes módon - nem az ítélet szava miatt, hanem a kegyelem igéjének meghirdetése után kerültek szembe a hallgatók Jézussal. Lehetséges, hogy ez is

Június 13. A sokaságból azok, akik hallották ezt az igét, ezt mondták: "Valóban ez a próféta." Mások így szóltak: "A Krisztus ez." Többen pedig ezt mondták rá: "Csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nem az Írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el a Krisztus?" Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban: némelyek közülük el akarták fogni, de senki sem vetette rá a kezét. (Jn 7,40-44) Sokszor lehet hallani azt a véleményt: könnyű volt hinniük Jézusban azoknak a kortársaknak, akik látták csodáit, hallották igehirdetését, és szemtanúi voltak csodáinak. A fenti mondatok - és még sok hasonló - azt bizonyítják, hogy Jézus elfogadása azok körében sem volt egyértelmű, akik személyesen találkoztak vele. Egyesek lelkesen és azonnal "a" prófétának kiáltották ki, Messiásnak nevezték. Mások viszont kifogásokat emlegettek, haraggal a szívükben utasították el, és készek voltak arra is, hogy elfogják, és a hatósá

Június 12. Jézus mondta: "Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!" (Mt 23,39) Mintha törvényszerű lenne, hogy a juhok elkódorognak a nyájtól, az elgurult drachmák miatt tűvé kell tenni a szobát, a fiak pedig rendre otthagyják az atyai házat. Mindnyájunknak ki kell próbálnunk magunkat, meg kell kóstolnunk, milyen az élet a szülők és az Isten nélkül. Igaz, önálló gondolkodásra, saját lábunkon való megállásra teremtett az Úr. És nem szegezte be az atyai ház kapuját! Nyitva hagyta befelé, de nyitva volt kifelé is. Az is tény, hogy elénk adta az áldás és az átok útját. Minél messzebb jutott valaki az utóbbin, az Istentől távolodó úton, annál nehezebb megállnia. Megfordulni és visszaindulni már nem is tudunk a magunk erejéből. Az igénket megelőző szakasz Jézusnak Jeruzsálem felett elmondott panasza. Egyedül az ilyen határozott, kemény ige alkalmas arra, hogy megállítson, elgondolkoztasson bennünket: jó

Június 11. Jézus mondta: "Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok." (Mt 23,37) Emlékszik még valaki kotlóstyúkra és csibékre? A kotlós ment elöl, és nyomában "gurultak" a néhány napos apróságok. Állandó kotyogással hívta őket anyjuk. Más hangon szólította őket, amikor ennivalót kapart ki nekik a talajból, másként figyelmeztetett a fejük felett keringő ellenségre. Olyankor begyűjtötte fiókáit szárnyai alá. Táplálékot és védelmet biztosított övéinek. Jézus Krisztusban az Isten ugyanezt kínálta fel népe számára: táplálékot és védelmet. Jöjjetek hát hozzám, higgyetek bennem, kövessetek engem! Sajnos, ezt a hívást nem hallották meg, vagy "csak" nem fogadták el. Nem akartak a felkínált kapcsolatban élni. Pedig az nem csupán alkalomszerű menedék, hanem életfeltétel

Június 10. Jézus mondta: "Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta a szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat. A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat." (Lk 14,21-24) A példázat első része szerint az emberek nemigen akarnak bejutni az Isten országába. Azt gondolják, Isten meg akarja fosztani őket az anyagiaktól, talán még a házastársuktól is. Sok évszázad félreértése ez. Isten azt akarja, hogy mindaz, ami az ő kezéből származik, ott, az ő közelében kapja meg értékét. Nem valók azok az életünk első helyére, az ő helyére. Isten nem szeretné, ha ajándékai fontosabb

Június 6. Jézus mondta: "...ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?" (Jn 5,46-47) Jézus tizenkét tanítványának, a hozzájuk csatlakozó sokaságnak és az őt provokáló vitapartnereknek mutatja az Istenhez vezető utat. A legnehezebb dolga a legutóbbi csoport tagjaival van. Ők azok - az evangéliumok írástudóknak és farizeusoknak, János evangélista röviden a zsidóknak nevezi őket -, akik mindenbe belekötnek, s amikor egy-egy vitában alulmaradnak, azonnal új témába kezdenek. Ez a vita, amelynek záró mondatai a fentiek, a Bethesda partján harmincnyolc éve fekvő beteg meggyógyítása után kezdődött. Jézus "vétsége" az volt, hogy szombaton gyógyított. A vita Jézus személyéről, messiási küldetéséről, hitelességéről szólt. Jézus nem akart önmagáról bizonyságot tenni (31. vers), hiszen hatalmát félreérthetetlenül hirdetik csodái. Nem tehette volna meg ezeket az Atya segítsége nélkül.

2017-ben is augusztus 15-én indul a Jerikó zarándoklat Esztergomból reggel 6 órakor a Ferences Templomtól, ezért  előző nap délután, augusztus 14-én érkezünk Esztergomba, ahol részt veszünk a ferences templomban az esti 6 órás szentmisén. Az éjszakát egy esztergomi plébánián töltjük.

A Jerikó zarándoklat imahadjárat, melyre Isten küldi azokat, akik meghallják az Ő hangját, és látásukban nem korlátozottak. Látják a világban a gonosz munkáját, képesek szétválasztani a jót a rossztól. Elfogadják Isten feléjük nyújtott kezéből a Megváltás ajándékát. Hajlandók megalázni magukat és készek saját életük, idejük, önmegtagadásaik, és imádságaik áldozatát adni gyermekeik, családjaik, hazájuk és az emberiség jövőjéért, Isten szabadító tervének megvalósulásáért. "Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona. Hirdesd népemnek hűtlenségét"   Iz 58,1 Hit és engedelmesség az a két ajándék, amivel munkatársaivá válhatunk Istennek abban a Megváltói művében, mely ma is folytatódik. " Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem,  hogy amint halált hozóan uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás révén a kegyelem is a mi Urunk Jézus Krisztus által." Róm 5,20 Isten ajándékai minden képzeletünkön

Negyedik év indít Isten arra az engesztelő szolgálatra, melyet Jerikó zarándoklatnak neveztünk el.  Zarándoklatunkról az elmúlt 4 év során igyekeztünk minden fontos tudnivalót többször többféle módon fogalmazva megosztani. A közbenjárás aktualitása, sürgető volta, Isten mindnyájunkra vonatkozó meghívása úgy tűnik, mégsem vált mindenki számára elfogadottá.

Június 5. Jézus mondta: "Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni az Atyánál. Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben ti reménykedtek." (Jn 5,45) A sokféle hit kavalkádjában, összevetésük közben született meg egy érdekes vélemény: "Mindenki a maga hite szerint üdvözül! Az a fontos, hogy az utak mind a mennybe vezetnek, a sokistenhívő pogányé, a keresztyéneké meg mindenki másé is." Jézus fenti mondatából éppen egy ellenkező vélemény olvasható ki: "Mindenki a maga módján jut a végső pusztulásba!" Nincs ember, aki vallásának minden előírását mindig teljesíteni tudná. Gyarlóságával együtt térdel oda az oltár közelébe, ott pedig minden kiderül. Ha erkölcs és tisztesség, emberség és jóság vonalán magunk állítunk mércét önmagunk elé, bármit tarthatunk magunkról. Nem az a perdöntő, hanem az Isten ítélete. Ő a saját normánk alapján is "könnyűnek" talál! Jézus kortársai, az Ószövetség népe Mózesre hivatkozott. Számukra Mózes védőügyvéd volt és pártfogó. M