Uram, vezess ki önteltségemből, a tiszta alázatba!
Június 17.
Egy farizeus arra kérte [Jézust], hogy egyék vele. Be is ment a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudta, [...] kenetet hozott egy alabástromtartóban. Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor pedig látta ezt az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: "Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös." (Lk 7,36-39)
Gazdag farizeus vendégségbe hívta meg Jézust. A vendégek nem ülnek, hanem könyökükön támaszkodva "fekszik körül" a terített asztalt. A ház ajtaja nyitva, s így tud beóvakodni egy asszony, egy rosszhírű nő, akit Jézus már megszabadított kellemetlen régi életétől. Annyira hálás szabadítójának, hogy könnyei potyognak Jézus lábára. Zavarában kibontott hajával törli le azokat, majd a magával hozott drága kenettel meg is keni Mestere lábát. Számunkra nyilván szokatlan a hála ilyen kifejezése, a vendéglátó farizeus is megbotránkozik rajta. Illetve inkább Jézuson: "Ha próféta lenne, tudná, ki ez a nő, nem is engedné, hogy hozzáérjen!" A házigazda azt sem érti, hogyan lehet bárki is hálás. Büszke és önérzetes ember ő, nem tanult meg, nem is tud hálás lenni senkinek. "Nekem jár!" - mondja az elkényeztetett kamasz vagy fiatal, aki mindig mindent azonnal megkapott. "S ha már apám-anyám világra hozott, ugráljon is körül, amíg csak mozogni tud. De mindenki mástól is jár a megbecsülés és a tisztelet. A másik lépjen hátra, ha én belépek valahová! Csak hódolat illet, nem bírálat!" Simon, a farizeus is így gondolkodhatott: "Nekem jár az Úristen minden áldása, a hosszú és boldog élet, az egészség és a bőséges jövedelem. Törvénytisztelő farizeus vagyok, alamizsnát is adok rendszeresen. Jézust is meghívtam, az asztalomnál evett, Igaz, nem becsültem meg eléggé, de hát éreznie kell, hogy van nála fontosabb vendég is. Egy-két apróságot pedig igazán elnézhet az Isten!" Honnan gondolja minden magát igaznak tartó farizeus, hogy életünk megítélésénél egy kétserpenyős (konyhai vagy patikai) mérleget használ Isten, a minden élők Bírája? Az egyik serpenyőre kerülnének jótetteink, a másikra a vétkeink. S ki szabná meg, hány igaz mondat kell egy-egy hazugság kiegyenlítéséhez, s hány embert kellene segítenünk, mert egyet eltaszítottunk? Az Úristen azonban nem szatócs, nem is patikus. A másik serpenyőn csak az van, amit az Isten maga helyezett bele, a bűntelen Jézus áldozata.
Uram!
Taníts meg hálásnak lennem, mert bűneim mérlegén a másik serpenyőben ott van áldozatod és szereteted. Ebből fakad bűneim bocsánata, békességem és örök életem. Hála érte! Ámen.
