"Örvendezve örvendek az Úrban"!
"Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító
kősziklánk előtt!" Zsolt 95,1
"Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a
templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és
tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent, éskedvelte őket az egész nép." ApCsel 2,46–47a
Hálás vagyok, mert jót tett velem az Isten, mégis furcsa a lelkem…
Istenem, mikor mentem utoljára eléd, hogy elmondjam Neked az
örömeimet? Mikor köszöntem meg Neked megváltó Jézusomat? Mikor
térdeltem eléd azért, mert megvidámítottad a lelkemet? Sokszor csak
panaszkodni tudok. Elárasztja szívemet az elégedetlenkedés, és csak
mondom, mondom Neked a sérelmeimet. Sorolom kéréseimet,
könyörgéseimnek se eleje, se vége. Mert ez megy, ezt tudom, hogyan
kell csinálni. Kérni jól tudok.
De hogyan kell hálásnak lenni Feléd? Hiszen tudom, hogy mindenem,
amim van, Tőled kaptam. Hogyan kell mindezt megköszönni? Az én
gyarló, esetlen szavaim annyira kevesek ehhez… Ki sem merem mondani
őket. Csak dadogok. Nem jönnek a szavak olyan természetesen,
maguktól, mint máskor. Szégyellem magam… Talán ha gyakorolnám,
talán ha többször állnék meg előtted akkor, amikor vidám a
szívem, talán akkor jobban menne. Arra biztat a zsoltáros:
örvendezve menjek eléd. Lehet? Szabad? Kitárt karokkal, mosolygó
lélekkel közelíteni a Leghatalmasabbhoz?
Olyan elképzelhetetlen ez, mégis annyira felszabadító. Az
ujjongásban egészen közelinek érezlek.
Csak egyetlen szavam van: Köszönöm!
Adjon az Isten neked vidám szívet, hogy derűsen tudd elvégezni
feladataidat, melyeket rád mért az Úr!
Adjon az Isten neked ujjongó lelket, hogy mindig felszabadultan tudj
közeledni felé!
Adjon az Isten neked boldog életet, hogy örömöt vigyél azok
életébe, akiket rád bízott az Úr!
Vladika Zsófia
kősziklánk előtt!" Zsolt 95,1
"Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a
templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és
tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent, éskedvelte őket az egész nép." ApCsel 2,46–47a
Hálás vagyok, mert jót tett velem az Isten, mégis furcsa a lelkem…
Istenem, mikor mentem utoljára eléd, hogy elmondjam Neked az
örömeimet? Mikor köszöntem meg Neked megváltó Jézusomat? Mikor
térdeltem eléd azért, mert megvidámítottad a lelkemet? Sokszor csak
panaszkodni tudok. Elárasztja szívemet az elégedetlenkedés, és csak
mondom, mondom Neked a sérelmeimet. Sorolom kéréseimet,
könyörgéseimnek se eleje, se vége. Mert ez megy, ezt tudom, hogyan
kell csinálni. Kérni jól tudok.
De hogyan kell hálásnak lenni Feléd? Hiszen tudom, hogy mindenem,
amim van, Tőled kaptam. Hogyan kell mindezt megköszönni? Az én
gyarló, esetlen szavaim annyira kevesek ehhez… Ki sem merem mondani
őket. Csak dadogok. Nem jönnek a szavak olyan természetesen,
maguktól, mint máskor. Szégyellem magam… Talán ha gyakorolnám,
talán ha többször állnék meg előtted akkor, amikor vidám a
szívem, talán akkor jobban menne. Arra biztat a zsoltáros:
örvendezve menjek eléd. Lehet? Szabad? Kitárt karokkal, mosolygó
lélekkel közelíteni a Leghatalmasabbhoz?
Olyan elképzelhetetlen ez, mégis annyira felszabadító. Az
ujjongásban egészen közelinek érezlek.
Csak egyetlen szavam van: Köszönöm!
Adjon az Isten neked vidám szívet, hogy derűsen tudd elvégezni
feladataidat, melyeket rád mért az Úr!
Adjon az Isten neked ujjongó lelket, hogy mindig felszabadultan tudj
közeledni felé!
Adjon az Isten neked boldog életet, hogy örömöt vigyél azok
életébe, akiket rád bízott az Úr!
Vladika Zsófia
