Isten ölelő karjaiban
"Ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg." Iz 46,4
"Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre." 1Kor 1,9
Az egyik legmélyebb emberi élményünk az, amikor édesanyánk a karjában tartott bennünket. A felnőttkorunkat is áthatja ez az élmény vagy ennek a hiánya. Hisz ott megélhettük, hogy „jól tartanak” bennünket, biztonságban vagyunk, sőt olyan magasságokat élhettünk meg, melyeket kicsinységünk miatt máshol nem. Emlékszünk, hogy ott fenn, a magasban milyen új perspektíva nyílt meg előttünk? Milyen távolra elláthattunk? Mennyire kapaszkodtunk, s ez a kapaszkodás összeköti a csecsemőt és az aggastyánt.
Izajás ezt az élményt akarja felevenítettni Izrael népében az Istennel kapcsolatban, aki nemcsak csecsemő- vagy kisgyermekkorunkban, hanem „ősz korunkig”, idős korunkig hordoz bennünket. Mennyire ellentmondásosnak és talán nevetségesnek tűnik ez a kép: egy öreg ember, aki a karon ül... De az életünk valahol ölből ölbe halad. S mindnyájunk tapasztalata lehet az, hogy a megmentés mindig együtt jár azzal, hogy elvisznek, kiemelnek onnan, ahol vagy. A mentésnek dinamikája van, lendülete, mely átsegít a nehezén.
Hagyd, engedd, hogy Isten az ölében hordozzon!
Lábnyomok
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon,
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon,
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben?”
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak!”
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben?”
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak!”
(Ismeretlen szerző, Túrmezei Erzsébet fordítása)
Czöndör István
