Nikodémus II.

Május 24.
Jézus így válaszolt: "Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát." Nikodémus ezt kérdezte tőle: "Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethetik ismét?" (Jn 3,3-4)

Nikodémus kérdése megegyezik a költő "pünkösdi szomorúságával":
A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...
(Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság)
Ki az, aki éveinek súlya alatt időnként nem sóhajt fel: jó lenne megfiatalodni, jó lenne újjászületni!? Hiszen életünk során elkopnak ízületeink, nyomot hagynak rajtunk betegségek, balesetek, s egyre kevésbé bírjuk a terheket. Egy fárasztó munka vagy kirándulás utáni zuhanyozás szinte csodát tesz, felfrissít. Aki pedig új szívet kapott, újjászületésről beszél. Ám az ilyen felfrissülés és gyógyulás hatása nem tart örökké, öregedésünket legfeljebb lassítja, de meg nem szünteti. "Ami testtől született, test az" - mondja Urunk. Mindnyájan halandónak születtünk, s "felvarrott ráncainkkal" nem csaphatjuk be sem magunkat, sem az Istent. Ugyanakkor esendőek is vagyunk, ez már nem "születési hibánk"! Örökségünk. Ádám és Éva óta valamennyien bűnre való hajlammal látjuk meg a napvilágot. Születésünknél fogva nem szeretjük az Istent, rettegünk vagy menekülünk tőle, lázadunk ellene. Ez a természetes állapotunk. Ebből fakadnak napi botlásaink, egymás és Isten ellen elkövetett vétkeink. Ezt tagadni szeretnénk, csak őszinte percekben valljuk be Pál apostollal együtt: "...nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök." (Róm 7,15) Jézus szerint újonnan kell születnünk. S ez nem toldozgatásból-foltozgatásból áll, ez valóságos, gyökeres változást jelent. "A vér nem válik vízzé" - vallja az évezredes tapasztalatokon nyugvó közmondás. Talán leszoktunk egy aprónak tűnő hibánkról, önmagunk dicséretéről, magunk folytonos mentéséről, ám hogy önszeretetünket mások és az Isten szeretetére cseréljük, ehhez szívünkben hatalomváltozásra van szükség. Ez már túl van képességeink határán. Az újonnan születés emberileg lehetetlen.

Uram!
Jobban emlékszel nálam, milyen sokszor voltam elégedetlen önmagammal. Terveket szőttem, melyeket soha nem valósítottam meg. Többre és jobbra igyekeztem tegnapi magamnál, de lemondtam arról is. Nem vagyok ura önmagamnak. Könyörülj rajtam! Ámen.

Lelki útravalónk Zászkaliczky Pál: Vetés közben című kötetéből való.