A Jerikó zarándoklat meghívott védőszentjei

 Sienai Szent Katalin (1347–1380) elszegényedett nemesi családban született, mint a család huszonötödik, utolsó előtti gyermeke. Édesapja, Jacopo Benincasa kelmefestésből tartotta el népes famíliáját. Katalin hatévesen részesül először isteni látomásban, a trónon ülő Jézus jelenik meg előtte. Az élmény hatására elmélyül imádságos lelkülete és hétévesen szüzességi fogadalmat tesz. Tizenhat évesen belép Szent Domonkos harmadrendjébe, a Bűnbánó Nővérek közé. A Katalinról szóló legenda szerint Jézus eljegyezte őt és szívet cserélt vele, majd 1375. április 1-jén Pisában, a Szent Katalin-templomban stigmáival is megajándékozta, de ezek a szerzetes nővér kérésére láthatatlanok maradtak. Sienai Szent Katalin életét az egyház megújulásáért és a pápa meg az egymással is versengő városok közötti békéért folytatott munka, imádság és vezeklés töltötte ki. Betegeket, szegényeket ápolt, miközben ő maga is állandóan betegeskedett. Élete utolsó hat évében egyetlen tápláléka az Oltáriszentség volt. 1380-ban, Rómában halt meg.
Elhivatottnak érezte magát arra, hogy felrázza a válságban lévő egyházat ... ahogy egy helyütt fogalmaz: „Isten előtt nincs utálatosabb, mint azok a virágok, amik az egyház misztikus testéből hajtanak ki, és édes illatok helyett bűnök rothadó szagát árasztják.”

A megfeszített Jézus Krisztus és az édes Mária nevében!” – így kezdi minden levelét. Figyelmeztet, hogy nem önmagunktól létezünk, létünket Istennek köszönhetjük, „mindazokkal a kegyelmekkel és ajándékokkal”, amelyeket kaptunk és amelyeket kapni fogunk. A kérdésre, mi az, ami elveszi tőlünk a világosságot, a gőgöt nevezi meg: „A halál fája ez, aminek gyökerei a gőgben vannak. A gőgből születik az önszeretet és az önszeretetből a gőg; mert amint az ember ilyen szeretettel szeret, eltelik önmagával és összes gyümölcsei halált szülnek, megfosztván a lelket a kegyelem életétől. És eszi ezeket a gyümölcsöket a saját akaratának ízlése szerint, azaz önként esik a halálos bűn vétkébe, amit az önszeretet érlel.” 

Az önszeretet rombolja a lelket, s hiába szolgálja hivatalosan az ilyen személy az egyházat, valójában „Az ördögök szolgálatát végzik"

A szenvedésünk oka pedig gyakran az, hogy azt akarjuk, ami nem lehet a miénk: „Ha az akarat szereti a hírnevet, a gazdagságot, az élvezeteket és a jó állásokat vagy a testi egészséget – ha rendetlen érzülettel akarja és kívánja és nem képes megszerezni ezeket – sőt gyakran azt is elveszíti, amije volt –, a legnagyobb szenvedést érzi, mivel igen rendetlenül szereti önmagát. Így tehát az akarat az, ami a szenvedést okozza: vesd el az önakaratot és megszűnik minden szenvedés.” Ettől pedig úgy szabadulhatunk meg, ha Szent Pálhoz hasonlóan levetjük a régi embert, önmagunkat – „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20) –, „és magunkra öltjük az új embert, az Ige, az Istenember örök akaratát… Öltsd, öltsd magadra Krisztust, az édes Jézust, aki annyira erős öltözékünk, hogy sem ördög, sem ember el nem veszi tőlünk, ha mi magunk nem akarjuk.”

Sienai Szent Katalin számára a szeretet „az az édes kötelék”, amely összeköti a lelket Teremtőjével, „amely megköti az Istent az emberben és az embert Istenben. Ez a kimondhatatlan szeretet tartotta a szentséges Keresztfán átszegezetten és megfeszítetten az Istenembert; ez teremt összhangot a széthúzók között, ez egyesíti a különváltakat; ő teszi gazdaggá az erények koldusait, mert életet ad minden erénynek.” Ez a hatalmas és egyetemes szeretet „soha el nem fárad, soha nem vonja meg magát sem Isten dicsőségétől, sem a felebarátjától, sem szenvedés, sem kínzás, sem jogtalanság… miatt… Akiben él ez a szeretet, az állhatatos, soha meg nem rendül, mert az eleven sziklára, Krisztusra, az édes Jézusra épül;… Tőle tanulta meg, hogyan kell a Teremtőjét szeretnie, követvén az Ő nyomdokait.”

Ezen az úton közbenjárónk és segítőnk lehet Katalin, hogy a békesség apostolaivá válhassunk.