Örüljetek az Úrban!
Május 22.
Lehet, hogy nem csak Pál unja már ezt, hisz olyan sokszor hallottuk, idéztük: "ismét mondom: örüljetek!" (Fil 4,4) Kell ezt ennyit mondani, sőt "ismét mondani"? Van-e értelme ezt mindig szajkózni Pálnak és másoknak? Hiszen az örömöt nem lehet megparancsolni, és semmit nem ér, ha megjátszom, ha kényszeredetten mosolygok, mert jó keresztény akarok lenni.
Apró gyermekeimmel az esti imádságkor mindig összeszedjük: miért lehetünk hálásak, mit tudunk megköszönni a nap végén. Mindig ámulattal töltött el, hogy már 2-3 évesen milyen hosszan tudják sorolni a sok-sok kis örömöt, mennyire észreveszik az apró csodákat, milyen nyitottak még erre. Egy finom étel, jó játék, egy kedves találkozás... Milyen őszintén tudnak mindezekért lelkesedni!
Ami nekik még természetes, azt mi, felnőttek már sok gyakorlással is nehezen tudjuk magunkra kényszeríteni. Mert nem egyszerűen örülni kell megtanulnunk, hanem ahogy igénk mondja: az Úrban örülni! Az igazi öröm csak akkor lehet a miénk, ha valóban átadjuk az Úrnak életünket. Mert akkor az értelmet és célt nyer, mert felszabadulunk a bűn és a halál gyötrelme alól. Megtörtekből új életben járók, megsebzettekből megajándékozottak lehetünk.
Az igazi örömöt sugárzó, hálás hozzáállás valóban nem eljátszható vagy betanulható: újjá kell hozzá születnünk. És ezzel együtt le kell vetnünk az örökösen múlton rágódó, jelenben minden mellett elrohanó és a kiszámíthatatlan jövőn rettegő, megfásult felnőtt énünket. Mert amiről mai igénk szól, azt mégsem lehet elégszer elmondani, itt valami nagyon lényegesről van szó. Az igazi, hiteles keresztény örül, az Úrban örül minden elviselhetetlennek tűnő körülmény, pillanatnyilag kilátástalan helyzet ellenére is. Gyermeki módon számba veszi kincseit, hálát ad és bizakodva néz előre.
"Van olyan öröm, amely nem tud semmit a szív fájdalmáról, szükségéről, félelméről, nem képes hosszan fennmaradni, csak pillanatokra kábít el. Isten öröme ezzel szemben a jászol szegénységén, a kereszt nyomorúságán át jött a világba, ezért legyőzhetetlen és megcáfolhatatlan" - vallja Bonhoeffer, az 1945-ben kivégzett lelkész.
"...testvéreim, örüljetek az Úrban! Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít." (Fil 3,1)
Apró gyermekeimmel az esti imádságkor mindig összeszedjük: miért lehetünk hálásak, mit tudunk megköszönni a nap végén. Mindig ámulattal töltött el, hogy már 2-3 évesen milyen hosszan tudják sorolni a sok-sok kis örömöt, mennyire észreveszik az apró csodákat, milyen nyitottak még erre. Egy finom étel, jó játék, egy kedves találkozás... Milyen őszintén tudnak mindezekért lelkesedni!
Ami nekik még természetes, azt mi, felnőttek már sok gyakorlással is nehezen tudjuk magunkra kényszeríteni. Mert nem egyszerűen örülni kell megtanulnunk, hanem ahogy igénk mondja: az Úrban örülni! Az igazi öröm csak akkor lehet a miénk, ha valóban átadjuk az Úrnak életünket. Mert akkor az értelmet és célt nyer, mert felszabadulunk a bűn és a halál gyötrelme alól. Megtörtekből új életben járók, megsebzettekből megajándékozottak lehetünk.
Az igazi örömöt sugárzó, hálás hozzáállás valóban nem eljátszható vagy betanulható: újjá kell hozzá születnünk. És ezzel együtt le kell vetnünk az örökösen múlton rágódó, jelenben minden mellett elrohanó és a kiszámíthatatlan jövőn rettegő, megfásult felnőtt énünket. Mert amiről mai igénk szól, azt mégsem lehet elégszer elmondani, itt valami nagyon lényegesről van szó. Az igazi, hiteles keresztény örül, az Úrban örül minden elviselhetetlennek tűnő körülmény, pillanatnyilag kilátástalan helyzet ellenére is. Gyermeki módon számba veszi kincseit, hálát ad és bizakodva néz előre.
"Van olyan öröm, amely nem tud semmit a szív fájdalmáról, szükségéről, félelméről, nem képes hosszan fennmaradni, csak pillanatokra kábít el. Isten öröme ezzel szemben a jászol szegénységén, a kereszt nyomorúságán át jött a világba, ezért legyőzhetetlen és megcáfolhatatlan" - vallja Bonhoeffer, az 1945-ben kivégzett lelkész.
Szerző: Szántó Enikő
