Az imádás- legyen életforma!
November 21.
Ezek lehetnének rajongónak tűnő megfogalmazásai is a lelkesedésnek, de nem azok.
A lelkesedés nem a mi erőnk, főleg nem valamiféle szent dac, hanem Isten munkája, Isten munkájának eredménye a szívünkben.
Pál szava arra tanít ebben a szakaszban, hogy hagyhatom, engedhetem ezt a nagyságos "munkát" kiteljesedni az életemben, én pedig tudom, hogy el is "némíthatom"... Vajon melyik történik majd?
Ebben a "küzdelemben" fontosak a szavak, amelyeket kimondok.
Lelkesítenek igazságukkal és Isten üzenetével, a kegyelméről, szabadításáról való meg emlékezéssel, vagy elszomorítanak, mert nem tudok szabadulásról és reménységről beszélni, csak a hétköznapok "tempója", hitetlensége, "realitása", keserűsége tölti meg a szívemet és aztán a számat is.
Nem gondolom, hogy itt valamiféle "ájtatoskodásról" volna szó, sokkal inkább valamiféle tudatosságról: hallgatok panaszt, de nem mondok, nem "ragozok". Átélem a bánatot, de igyekszem nem okozni... Együttérzek, de nem kell mindig azonosulnom is, hogy vigasztalhassak, hogy esélyt bontogathassak, a megbocsátásról is beszélhessek. Együttérzek és tudom, hiszem, hogy együttérez velem Uram, aki engem is megerősít.
És talán a megfelelő szó, ige is eszembe juthat, és a megfelelő szó, ige el is hagyhatja ajkam.
Vagy a megfelelő szó, ige megerősíthet engem is, hogy meghallgassak, segítsek, együtt küzdjek, reménytelenekkel a reménységért.
Talán újra kellene tanulnunk zsoltárokat, talán újra kellene tanulnunk az énekeinket és új énekeket is, és hiszem, hogy Urunk megtanít mondani is azokat egymásnak. Ez Isten imádása.
"...mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak..." (Ef 5,19)"Aki énekel, kétszeresen imádkozik" - hangzik az ősi mondás. Keresztyén "növekedésünk" újra és újra előtörő vágya, hogy Istent imádjuk, és ez az imádás állandósuljon az életünkben, mégpedig tettekben. Isten imádása - életforma.
Ezek lehetnének rajongónak tűnő megfogalmazásai is a lelkesedésnek, de nem azok.
A lelkesedés nem a mi erőnk, főleg nem valamiféle szent dac, hanem Isten munkája, Isten munkájának eredménye a szívünkben.
Pál szava arra tanít ebben a szakaszban, hogy hagyhatom, engedhetem ezt a nagyságos "munkát" kiteljesedni az életemben, én pedig tudom, hogy el is "némíthatom"... Vajon melyik történik majd?
Ebben a "küzdelemben" fontosak a szavak, amelyeket kimondok.
Lelkesítenek igazságukkal és Isten üzenetével, a kegyelméről, szabadításáról való meg emlékezéssel, vagy elszomorítanak, mert nem tudok szabadulásról és reménységről beszélni, csak a hétköznapok "tempója", hitetlensége, "realitása", keserűsége tölti meg a szívemet és aztán a számat is.
Nem gondolom, hogy itt valamiféle "ájtatoskodásról" volna szó, sokkal inkább valamiféle tudatosságról: hallgatok panaszt, de nem mondok, nem "ragozok". Átélem a bánatot, de igyekszem nem okozni... Együttérzek, de nem kell mindig azonosulnom is, hogy vigasztalhassak, hogy esélyt bontogathassak, a megbocsátásról is beszélhessek. Együttérzek és tudom, hiszem, hogy együttérez velem Uram, aki engem is megerősít.
És talán a megfelelő szó, ige is eszembe juthat, és a megfelelő szó, ige el is hagyhatja ajkam.
Vagy a megfelelő szó, ige megerősíthet engem is, hogy meghallgassak, segítsek, együtt küzdjek, reménytelenekkel a reménységért.
Talán újra kellene tanulnunk zsoltárokat, talán újra kellene tanulnunk az énekeinket és új énekeket is, és hiszem, hogy Urunk megtanít mondani is azokat egymásnak. Ez Isten imádása.
Szerző: Füke Szabolcs
