Adjatok hálát mindenkor mindenért!
November 15.
Ám az égieknek mit sem számított mindez, mert a brazil csapat csúfos vereséget szenvedett. Míg az ellenfél hétszer talált a kapuba, addig a brazilok csupán egyszer, így végül 7:1-es vereséget szenvedtek a németektől.
A mérkőzés kilencven perce tele volt izgalmakkal, de a java még csak ezután jött!
Amint a bírói sípszó jelezte a játék végét, a német focisták örömmámorban úszva szaladgáltak a pályán, a brazil játékosok közül többen sírva fakadtak. Ám volt egy fiatalember, aki nem így tett.
A sípszó után térdre borult, szemeit behunyta, kezeit az ég felé emelte, és imádkozott. Az egész világ szeme láttára, több millió ember előtt ott a pálya közepén leborult, és imádkozott. Nem mérlegelt, nem törődött a kamerákkal, sem a körülötte lézengő csapattársakkal, egyszerűen csak hálát adott. Pedig emberileg nézve semmi oka nem volt a hálaadásra. A csapat csúfosan kikapott, a világbajnoki cím elnyerése kilencven perc alatt szertefoszlott.
Egy ilyen vert helyzetben mégis mi lehet az, ami arra indít valakit, hogy hálát adjon? Akkor, amikor közel sem az történt, amit ő szeretett volna, amikor azt érezhette, hogy elhagyta őt az Isten, mi késztethet valakit mégis arra, hogy hálát adjon?
Én azt hiszem, az a hit, amely tudja: "Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál." (Róm 8,28)
Csak ez a hit képes meglátni még a vereségben is a gondviselést. Azt, hogy az Úr adott erőt arra a kilencven percre, és tőle jött az erő ahhoz is, hogy elviselhető legyen a vereség.
A mindenkor hálát adni éppen ezt jelenti. Még akkor is, amikor nem értem, még akkor is, amikor nem ezt és nem így képzeltem el, még akkor is biztosan tudni, hogy Isten a gondomat viseli.
"Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét." (Zsid 13,15)Számomra a 2014-es futball-világbajnokság legemlékezetesebb pillanata azon a bizonyos német-brazil meccsen történt. A vébét Brazíliában rendezték meg, így a brazil csapat hazai pályán léphetett színre. Nem volt titok, hogy az aranyéremért küzdöttek. akárcsak az ellenfél. A kezdő csapatban csupa jó játékos szerepelt, a hazai pálya előnye és a szurkolók biztatása is őket erősítette, így hát minden adott volt ahhoz, hogy a legjobb négy közé jussanak.
Ám az égieknek mit sem számított mindez, mert a brazil csapat csúfos vereséget szenvedett. Míg az ellenfél hétszer talált a kapuba, addig a brazilok csupán egyszer, így végül 7:1-es vereséget szenvedtek a németektől.
A mérkőzés kilencven perce tele volt izgalmakkal, de a java még csak ezután jött!
Amint a bírói sípszó jelezte a játék végét, a német focisták örömmámorban úszva szaladgáltak a pályán, a brazil játékosok közül többen sírva fakadtak. Ám volt egy fiatalember, aki nem így tett.
A sípszó után térdre borult, szemeit behunyta, kezeit az ég felé emelte, és imádkozott. Az egész világ szeme láttára, több millió ember előtt ott a pálya közepén leborult, és imádkozott. Nem mérlegelt, nem törődött a kamerákkal, sem a körülötte lézengő csapattársakkal, egyszerűen csak hálát adott. Pedig emberileg nézve semmi oka nem volt a hálaadásra. A csapat csúfosan kikapott, a világbajnoki cím elnyerése kilencven perc alatt szertefoszlott.
Egy ilyen vert helyzetben mégis mi lehet az, ami arra indít valakit, hogy hálát adjon? Akkor, amikor közel sem az történt, amit ő szeretett volna, amikor azt érezhette, hogy elhagyta őt az Isten, mi késztethet valakit mégis arra, hogy hálát adjon?
Én azt hiszem, az a hit, amely tudja: "Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál." (Róm 8,28)
Csak ez a hit képes meglátni még a vereségben is a gondviselést. Azt, hogy az Úr adott erőt arra a kilencven percre, és tőle jött az erő ahhoz is, hogy elviselhető legyen a vereség.
A mindenkor hálát adni éppen ezt jelenti. Még akkor is, amikor nem értem, még akkor is, amikor nem ezt és nem így képzeltem el, még akkor is biztosan tudni, hogy Isten a gondomat viseli.
Szerző: Balázs Viktória
