„Nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik”
"Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!" Zsolt 90,14
"Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban." Ef 1,3
Amíg az ember fiatal, így gondolkodik: fiatal vagyok, erős, egészséges, bármivel elbírok, nincs szükségem külső segítségre. Az Istenhez tartozás elutasításának ez az egyik tipikus esete. Majd telnek-múlnak az évek. Az emberi szervezet lassacskán megkopik. Elkezdenek fogyni a hajszálak, szaporodnak a szem körül a szarkalábak. Aztán egy kései érettségi találkozón az ember azon kapja magát, hogy a beszédtéma már inkább a magas vérnyomás, a cukorszint vagy a prosztatagondok. Az ember jó esetben lassan „megérik” ahhoz, hogy elkezdje keresni a külső segítséget, akár az Istenét is. Jó esetben meg is találja őt, és rádöbben, mi maradt ki eddig az életéből…
De mi van akkor, ha az ember ezt nem éri meg? Mert bizony ez is megeshet – hányszor álltunk már meg döbbenten fiatal embertársunk koporsója mellett? Bizony, az okos embernek ezzel az eshetőséggel is számolnia kellene.
Mert az életünket nemcsak azért kaptuk Istentől, hogy dolgozzunk, szeressünk, küzdjünk és érvényesüljünk, hanem elsősorban azért, hogy megtaláljuk őt, az élet Urát. Helyesebben: visszataláljunk hozzá. Mert ez az élet valódi és legnagyobb célja: a helyemre kerülni. Bolyongásaink után hazatalálni. Tamási Áron szerint az a feladatunk a világban, hogy „valahol otthon legyünk benne”. Otthon a szülői ház is, de az igazi otthon ott van Istennél. Mert nála és vele élhetjük csak át naponta-reggelente, hogy kiárasztja ránk kegyelmét, a célba érkezés vagy a hazaérkezés örömével áld meg.
De mi van akkor, ha az ember ezt nem éri meg? Mert bizony ez is megeshet – hányszor álltunk már meg döbbenten fiatal embertársunk koporsója mellett? Bizony, az okos embernek ezzel az eshetőséggel is számolnia kellene.
Mert az életünket nemcsak azért kaptuk Istentől, hogy dolgozzunk, szeressünk, küzdjünk és érvényesüljünk, hanem elsősorban azért, hogy megtaláljuk őt, az élet Urát. Helyesebben: visszataláljunk hozzá. Mert ez az élet valódi és legnagyobb célja: a helyemre kerülni. Bolyongásaink után hazatalálni. Tamási Áron szerint az a feladatunk a világban, hogy „valahol otthon legyünk benne”. Otthon a szülői ház is, de az igazi otthon ott van Istennél. Mert nála és vele élhetjük csak át naponta-reggelente, hogy kiárasztja ránk kegyelmét, a célba érkezés vagy a hazaérkezés örömével áld meg.
Áldjon meg az Isten bölcsességgel, hogy mindig tudd, merre menj tovább!
Áldjon meg az Isten tisztánlátással, hogy a világi célok mögött őt is észrevedd!
Áldjon meg az Isten határozottsággal, hogy le tudj mondani a kívánatosról, és el tudd fogadni az egyedül hasznosat.
Nyissa föl a szemed az Úr, hogy Krisztussal megtaláld életed igazi értelmét! Ámen.
Lupták György
