"életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve."
„Jaj annak, aki perbe
száll alkotójával, bár csak egy a földből készült cserépedények között!
Mondhatja-e formálójának az agyag: Mit csinálsz?” Iz 45,9
„Ezért ha valaki
Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre”. 2Kor
5,17
„Be
van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen” – nyugtázza Madách
Imre a teremtés elkészültét.
A Szentírás azonban másféle tapasztalatról tud. Egyrészt arról, hogy Isten jelen van a világban, és folyamatosan munkálkodik mind a történelemben, mind az egyes ember életében. Ám nem könnyű ezt mindig tetten érni, személyes valóságként megélni. Ebből adódhat az iménti életszemlélet, mely Istent távolinak érzi, a teremtést is valahova a régmúltba helyezi és befejezettnek tekinti. Másfelől a Biblia ismeri az emberi természetünknek azt az oldalát is, mikor éppen soknak érezzük, elutasítjuk Isten közvetlen „beavatkozását” az életünkbe, mintha semmi szükségünk sem volna rá. Mint Pinocchio, mikor még ki sem faragta őt egészen az öreg Geppetto, máris gúnyt űzött alkotójából. Megint máskor értetlenül állunk Isten cselekvése előtt: nem értjük, mit miért tesz, miért enged megtörténni velünk vagy másokkal. Miért éppen itt élünk és most?
Isten azonban Krisztusban egészen közel jött mihozzánk, és egyértelművé tette szándékait. Lehajolt hozzánk elhagyatottságunk, önfejűségünk, félelmeink, fájdalmaink, kétségeink mélységébe, hogy felemeljen onnan. „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” (Jn 12,32)
Isten különös titka ez: Jézus a mi halálunkat szenvedte el a keresztre „felemelve”. Mi pedig „Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.” (2Tim 2,11) Ez az új teremtés, a bizalommal és reménységgel teli élet.
A Szentírás azonban másféle tapasztalatról tud. Egyrészt arról, hogy Isten jelen van a világban, és folyamatosan munkálkodik mind a történelemben, mind az egyes ember életében. Ám nem könnyű ezt mindig tetten érni, személyes valóságként megélni. Ebből adódhat az iménti életszemlélet, mely Istent távolinak érzi, a teremtést is valahova a régmúltba helyezi és befejezettnek tekinti. Másfelől a Biblia ismeri az emberi természetünknek azt az oldalát is, mikor éppen soknak érezzük, elutasítjuk Isten közvetlen „beavatkozását” az életünkbe, mintha semmi szükségünk sem volna rá. Mint Pinocchio, mikor még ki sem faragta őt egészen az öreg Geppetto, máris gúnyt űzött alkotójából. Megint máskor értetlenül állunk Isten cselekvése előtt: nem értjük, mit miért tesz, miért enged megtörténni velünk vagy másokkal. Miért éppen itt élünk és most?
Isten azonban Krisztusban egészen közel jött mihozzánk, és egyértelművé tette szándékait. Lehajolt hozzánk elhagyatottságunk, önfejűségünk, félelmeink, fájdalmaink, kétségeink mélységébe, hogy felemeljen onnan. „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” (Jn 12,32)
Isten különös titka ez: Jézus a mi halálunkat szenvedte el a keresztre „felemelve”. Mi pedig „Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.” (2Tim 2,11) Ez az új teremtés, a bizalommal és reménységgel teli élet.
Úristen, szánj meg, irgalmazz nékem!
Gyötör a sok vétek.
Ím, oltárodhoz bűnbánattal lépek.
Irgalmas Jézus, ki a keresztfán
Érettem megholtál:
Emlékezz rólam, hogy hozzám hajoltál!
Szentlélek Isten, titkos erőddel
Munkálkodjál bennem,
És segíts engem új emberré lennem!
(EÉ 311)
Lacknerné Puskás Sára
