Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem...
Körülvettek engem a halál kötelei és a pokol szorongattatásai
támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam. És az
Úrnak nevét segítségül hívtam: Kérlek Uram, szabadítsd meg az
én lelkemet.
116. zsoltár 3-.4.
Mikor az Isten hittel ajándékoz meg, melyben mi azzal a szilárd
bizodalommal járhatunk, hogy Istenünk a Krisztusban kegyelmes Isten,
akkor valóságos paradicsomban vagyunk. Ámde egészen váratlanul úgy
fordulhat, hogy Isten elejt s mi úgy érezzük, mintha a Krisztust
akarná szívünkből kitépni. Úgy elővesz, hogy semmi
vigasztalásunk nincs Benne, sőt az ördög csupa rémítőt hitet el
Róla. Lelkünk szepegve érzi,hogy elvesztette Istenét s nincs egyebe,
csak a merő kegyvesztett harag, melyet a bűneivel érdemelt.
Sőt ha semmiféle nyilvánvaló bűnről nem tud is, az ördög abból
is bűnt tud csinálni, ami nem bűn, hogy ezzel zaklassa és aggassza a
szívet: talán-talán nem is szeret az Isten s még a Krisztust is
sajnálja tőled.
Ez éppen a legsúlyosabb próbatétel és szenvedés, mellyel Isten
némelykor üstökön ragadja és gyakorolja az ő szentjeit. Ilyenkor
úgy érezzük, hogy Isten teljesen megvonta kegyelmét és nem is akar
többé magáénak. Akármerre nézünk, csak rettentő haragot látunk.
Ezt a legfelső próbatételt azonban nem kapja mindenki s csak az érti
meg, aki benne van. Ekkora ütleget csak az erős lelkek kapnak és
bírnak ki.
Néha úgy tetszik nekünk,
Elhagyott jó Istenünk;
De szívemben él a hit:
Végre mégis megsegít.
