Dicsérjük az Urat!
Szeptember 7.
Itt élünk, a talpunk alatt a föld, az orrunkban az őszi illatok, az érő szőlő, az erjedő must szaga, a nyár utáni állapot, a természet ezer arca, s mindez oly csodálatos. Növények és állatok, őszi zápor, az égen a csillagok, és mindez oly csodálatos. Ó, milyen kevés szó hangzik el, milyen kevés dicséret az alkotó, a Teremtő felé!
S itt vagyunk, megannyi ember: a kicsi gyermek bizalmat árasztó tekintete és nyiladozó értelme elbűvöl, a nagyobbacska játékos kedve és kreativitása csodálatra indít. A felnőtt fiatalok értéket kereső nyitottsága és újra való fogékonysága, a felnőttek aktivitása és munkabíró képessége, az öregek hagyománya és tapasztalatokat összegezni tudó érettsége csodálatos. S milyen kevés dicséret hangzik, milyen kevés tiszteletet adunk ezért a Teremtőnek!
Azt mondják, hogy a szeretet egyik kifejezési módja az elismerés. Ezért jó hallgatni a tiszteletteljes szavakat és a dicséreteket. De vajon nem éppen azt sugározza az Isten felé való szótlanságunk, hogy a szeretet hiányzik belőlünk?
Vagy inkább fordítva van? Sokszor, többször kellene kifejeznünk az ámulatunkat és a csodálatunkat, és akkor a szeretetünk is növekedni fog! Ha élvezzük a teremtettség adottságait, a tenger hullámait, a fák árnyát, a szél röpítését, a nap gyümölcsöt érlelő sugarát, akkor a leghalkabb sóhaj által is, amiben a Teremtő csodálata fogalmazódik meg, az Isten iránti szeretetünk és tiszteletünk kezd el növekedni, s lesz egyre hangosabb dicsőítő énekké: méltó vagy, Urunk, hogy tied legyen a tiszteletünk és a szívünk is!
"Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett." (Jel 4,11)Nagyon jólesik, amikor a munkámat megdicsérik. A főztömet gyakran. Annak látható és érezhető a sikere. Az igehirdetésemet is. Abban a reményben hallgatom a dicséretet, hogy nem csak hízelgés, s valóban tudtam adni. Azért van olyan, amikor várom a dicséretet, az elismerést, és nem kapom meg vagy nem fedezem fel.
Itt élünk, a talpunk alatt a föld, az orrunkban az őszi illatok, az érő szőlő, az erjedő must szaga, a nyár utáni állapot, a természet ezer arca, s mindez oly csodálatos. Növények és állatok, őszi zápor, az égen a csillagok, és mindez oly csodálatos. Ó, milyen kevés szó hangzik el, milyen kevés dicséret az alkotó, a Teremtő felé!
S itt vagyunk, megannyi ember: a kicsi gyermek bizalmat árasztó tekintete és nyiladozó értelme elbűvöl, a nagyobbacska játékos kedve és kreativitása csodálatra indít. A felnőtt fiatalok értéket kereső nyitottsága és újra való fogékonysága, a felnőttek aktivitása és munkabíró képessége, az öregek hagyománya és tapasztalatokat összegezni tudó érettsége csodálatos. S milyen kevés dicséret hangzik, milyen kevés tiszteletet adunk ezért a Teremtőnek!
Azt mondják, hogy a szeretet egyik kifejezési módja az elismerés. Ezért jó hallgatni a tiszteletteljes szavakat és a dicséreteket. De vajon nem éppen azt sugározza az Isten felé való szótlanságunk, hogy a szeretet hiányzik belőlünk?
Vagy inkább fordítva van? Sokszor, többször kellene kifejeznünk az ámulatunkat és a csodálatunkat, és akkor a szeretetünk is növekedni fog! Ha élvezzük a teremtettség adottságait, a tenger hullámait, a fák árnyát, a szél röpítését, a nap gyümölcsöt érlelő sugarát, akkor a leghalkabb sóhaj által is, amiben a Teremtő csodálata fogalmazódik meg, az Isten iránti szeretetünk és tiszteletünk kezd el növekedni, s lesz egyre hangosabb dicsőítő énekké: méltó vagy, Urunk, hogy tied legyen a tiszteletünk és a szívünk is!
Szerző: Bencéné Szabó Márta
