"minden vígasztalásnak Istene"
Július 20.
"Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod?" - teszi fel a
kérdést Bródy János szomorú-szép dalában. Azt a kérdést, amely
biztosan mindannyiunkat foglalkoztatott már: amikor tehetetlenül
álltunk egy kedves barátunk, családtagunk szomorúsága, gyásza,
vigasztalhatatlansága mellett, amikor kevés volt minden szó, amikor a
jól begyakorolt szlogenek - minden rendbe jön, ne izgulj! - már olyan
üresen és semmitmondóan csengtek. És voltunk már talán saját
szomorúságunkkal is így: vigasztalódnék, de nem tudom, mit tegyek,
hogy elűzzem a bánatom...
Pál apostol számára nem kérdés, hogy hol a vigasztalás minden
nyomorúságra. És ő nem a levegőbe beszél, amikor a vigasztalás
Istenéről szól a korinthusiaknak. Nem olcsó vigasznak szánja
szavait, nem sovány vigasz, amit közvetít. Olyan emberként tesz
bizonyságot az Isten vigasztaló erejéről, aki megtapasztalta azt,
aki tudja, mit jelent a vigasztalan helyzet, a nyomorult állapot, a
kilátástalan szituáció, de aki mindezekben a helyzetekben
átélhette, hogy van felállás, van tovább. Ezt a vigasztalást
akarja továbbadni mindazoknak, akik vigasztalhatatlanok, akik nyomorult
helyzetben vannak. Pál bizonyságtétele hiteles a vigasztalás
Istenéről, és így lehetnek szavai valódi vigasszá mások számára
is, olyan vigasszá, ami aztán továbbmegy és továbbgyűrűzik
mindazok által, akik átélik azt.
Az Isten vigasztalásából erőt merítettek tudnak csak igazán
megvigasztalni másokat, nem semmitmondó szófordulatokkal, nem olcsó
vigasztalással, hanem a vigasztalás valódi forrásával. A
vigasztalást megtapasztalva pedig az a hála csendülhet fel minden
megvigasztalt ajkán, amivel Pál is kezdi bizonyságtételét: Áldott
az Isten, a vigasztalás Istene!
Szerző: Zsugyel-Klenovics Katalin
"Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja
és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden
nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden
nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal
minket." (2Kor 1,3-4)
"Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod?" - teszi fel a
kérdést Bródy János szomorú-szép dalában. Azt a kérdést, amely
biztosan mindannyiunkat foglalkoztatott már: amikor tehetetlenül
álltunk egy kedves barátunk, családtagunk szomorúsága, gyásza,
vigasztalhatatlansága mellett, amikor kevés volt minden szó, amikor a
jól begyakorolt szlogenek - minden rendbe jön, ne izgulj! - már olyan
üresen és semmitmondóan csengtek. És voltunk már talán saját
szomorúságunkkal is így: vigasztalódnék, de nem tudom, mit tegyek,
hogy elűzzem a bánatom...
Pál apostol számára nem kérdés, hogy hol a vigasztalás minden
nyomorúságra. És ő nem a levegőbe beszél, amikor a vigasztalás
Istenéről szól a korinthusiaknak. Nem olcsó vigasznak szánja
szavait, nem sovány vigasz, amit közvetít. Olyan emberként tesz
bizonyságot az Isten vigasztaló erejéről, aki megtapasztalta azt,
aki tudja, mit jelent a vigasztalan helyzet, a nyomorult állapot, a
kilátástalan szituáció, de aki mindezekben a helyzetekben
átélhette, hogy van felállás, van tovább. Ezt a vigasztalást
akarja továbbadni mindazoknak, akik vigasztalhatatlanok, akik nyomorult
helyzetben vannak. Pál bizonyságtétele hiteles a vigasztalás
Istenéről, és így lehetnek szavai valódi vigasszá mások számára
is, olyan vigasszá, ami aztán továbbmegy és továbbgyűrűzik
mindazok által, akik átélik azt.
Az Isten vigasztalásából erőt merítettek tudnak csak igazán
megvigasztalni másokat, nem semmitmondó szófordulatokkal, nem olcsó
vigasztalással, hanem a vigasztalás valódi forrásával. A
vigasztalást megtapasztalva pedig az a hála csendülhet fel minden
megvigasztalt ajkán, amivel Pál is kezdi bizonyságtételét: Áldott
az Isten, a vigasztalás Istene!
Szerző: Zsugyel-Klenovics Katalin
