Reménységünk az Úr
Az Úr fölegyenesíti a görnyedezőket. Zsolt 146,8
Így tehát minden bajunk és üldöztetésünk között megvigasztalódtunk veletek kapcsolatban, testvéreim, a ti hitetek által. Mert akkor élünk igazán, ha ti szilárdan álltok az Úrban. Tessz 3,7–8
A zsoltáros görnyedt emberek képét vetíti elénk. A görnyedt ember olyan, mint egy kérdőjel. Gyakran mi is roskadozunk a megválaszolatlan, súlyos kérdések súlya alatt: Honnan hová tart az életünk? Minek is születtünk erre a világra? Kihez tartozik az életünk? Van-e élet a halál után, és vajon van-e értelmes élet a halál előtt?
S mindehhez jöhet még életünk sokféle konkrét próbatétele, baja, terhe, melyekre az apostoli igevers utal…
De Urunk tisztában van azzal, amit Baranyi Ferenc „Porvers” című költeményében így summáz: „Akit egyszer porig aláztak, porig kell azért lehajolni.” Isten azért lett emberré, hogy ha szükséges, egészen a porig is lehajoljon utánunk. Ez adott éltető reménységet már az Ószövetség nagy szenvedőjének, Jóbnak is, aki sokféle értelemben került padlóra, roskadt a porba, de mégis bátran vallotta: „…én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött…” Jó hír, hogy minderre nem csak majd „utoljára”, a síron túl számíthatunk, hiszen Jézus szava már most hív magához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Ez a megnyugvás nem a temető békés csendje, a sírban való megpihenés, hanem annak boldog felismerése, amiről így énekelünk: „Biztos kézben van az éltem, az én Uram hű kezében…”
Így lehet a kérdőjelből felkiáltójel, ha meghalljunk a biztató, bátorító felszólítást: „…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.”
S mindehhez jöhet még életünk sokféle konkrét próbatétele, baja, terhe, melyekre az apostoli igevers utal…
De Urunk tisztában van azzal, amit Baranyi Ferenc „Porvers” című költeményében így summáz: „Akit egyszer porig aláztak, porig kell azért lehajolni.” Isten azért lett emberré, hogy ha szükséges, egészen a porig is lehajoljon utánunk. Ez adott éltető reménységet már az Ószövetség nagy szenvedőjének, Jóbnak is, aki sokféle értelemben került padlóra, roskadt a porba, de mégis bátran vallotta: „…én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött…” Jó hír, hogy minderre nem csak majd „utoljára”, a síron túl számíthatunk, hiszen Jézus szava már most hív magához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Ez a megnyugvás nem a temető békés csendje, a sírban való megpihenés, hanem annak boldog felismerése, amiről így énekelünk: „Biztos kézben van az éltem, az én Uram hű kezében…”
Így lehet a kérdőjelből felkiáltójel, ha meghalljunk a biztató, bátorító felszólítást: „…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.”
Urunk, köszönjük, hogy Te nem kívülről és felülről tekintesz le erre a világra, hanem valóságos ember lettél, aki ismered és megérted életünk sokféle kísértését, gyengeségét, próbatételét. Személyesen tapasztaltad meg, hogy mit jelent a magány, a kitaszítottság, a szenvedés. Sőt még a halál mélységét is megjártad…
Ajándékozz meg minket megtartó hittel, éltető reménységgel, és újítsd meg bennünk az erős lelket, hogy bátran felegyenesedve tudjuk megosztani másokkal is ajándékaidat. Ámen.
Gáncs Péter
