Jézusom, tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja Neked!
2016. január 30. – Szombat
Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a
túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal
vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy
szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már
megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és
megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt,
ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj
meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult:
„Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el
ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a
tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41
Vajon ilyen mélyen aludt az Úr? Vagy elképzelhető, hogy ezzel is tanítani akart?
Én az utóbbira szavazok.
De akkor milyen viselkedést talált volna helyesnek Jézus?
Azt hiszem, a tökéletes bizalomra szomjazott. Nem tengeri viharban, de hosszú gyalogos zarándoklat során adta meg az Úr, hogy minden biztos fogódzót el tudtunk engedni, és Benne bízva tenni a dolgunkat, leírhatatlanul csodálatos ajándékokat kaptunk. Így tudom elképzelni, hogy az apostolokra is ilyen kegyelmek vártak volna. Milyen lelkesítő, hogy Szt. Márk szavai által megvígasztalódhatunk, hogy az apostolok sem voltak tökéletesek, tehát még nekünk is van némi esélyünk.
Nekem az a szó fáj ebben az apostoli kérdésben, hogy "nem törődsz" és hogy "elveszünk": Mennyire távol van Jézustól mindkét fogalom! Mennyire negatív, indulattól feszülő, és bizalmatlanságot sugárzó ez a mondat! Ebből sikolt a felismerés, mennyire nem ismerték még Jézust, az Élet forrását. A hűség Istenét. Az élet Istenét. Jézus megmentette őket. Megtette azt, amire kérték. És mindez mit váltott ki belőlük? Félelmet. Nem döbbenetes?
"...de tudom, hogy most is, bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jn 11,22
Szerintem ezt a mártai mondatot várta Jézus. Az apostoloktól is. És tőlünk is.
Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a
túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal
vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy
szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már
megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és
megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt,
ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj
meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult:
„Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el
ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a
tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41
Vajon ilyen mélyen aludt az Úr? Vagy elképzelhető, hogy ezzel is tanítani akart?
Én az utóbbira szavazok.
De akkor milyen viselkedést talált volna helyesnek Jézus?
Azt hiszem, a tökéletes bizalomra szomjazott. Nem tengeri viharban, de hosszú gyalogos zarándoklat során adta meg az Úr, hogy minden biztos fogódzót el tudtunk engedni, és Benne bízva tenni a dolgunkat, leírhatatlanul csodálatos ajándékokat kaptunk. Így tudom elképzelni, hogy az apostolokra is ilyen kegyelmek vártak volna. Milyen lelkesítő, hogy Szt. Márk szavai által megvígasztalódhatunk, hogy az apostolok sem voltak tökéletesek, tehát még nekünk is van némi esélyünk.
Nekem az a szó fáj ebben az apostoli kérdésben, hogy "nem törődsz" és hogy "elveszünk": Mennyire távol van Jézustól mindkét fogalom! Mennyire negatív, indulattól feszülő, és bizalmatlanságot sugárzó ez a mondat! Ebből sikolt a felismerés, mennyire nem ismerték még Jézust, az Élet forrását. A hűség Istenét. Az élet Istenét. Jézus megmentette őket. Megtette azt, amire kérték. És mindez mit váltott ki belőlük? Félelmet. Nem döbbenetes?
"...de tudom, hogy most is, bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jn 11,22
Szerintem ezt a mártai mondatot várta Jézus. Az apostoloktól is. És tőlünk is.
