Április 29. Sienai Szent Katalin, egyháztanító, Európa társvédőszentje
Szemelvények műveiből
Sienai Szent Katalin elhivatottnak érezte magát arra, hogy felrázza a válságban lévő egyházat és kötelességeire emlékeztesse a papságot, ahogy egy helyütt fogalmaz: „Isten előtt nincs utálatosabb, mint azok a virágok, amik az egyház misztikus testéből hajtanak ki, és édes illatok helyett bűnök rothadó szagát árasztják.”
A kérdésre, mi az, ami elveszi tőlünk a világosságot, a gőgöt nevezi meg: „A halál fája ez, aminek gyökerei a gőgben vannak. A gőgből születik az önszeretet és az önszeretetből a gőg; mert amint az ember ilyen szeretettel szeret, eltelik önmagával és összes gyümölcsei halált szülnek, megfosztván a lelket a kegyelem életétől. És eszi ezeket a gyümölcsöket a saját akaratának ízlése szerint, azaz önként esik a halálos bűn vétkébe, amit az önszeretet érlel.”
"A szenvedésünk oka pedig gyakran az, hogy azt akarjuk, ami nem lehet a miénk: „Ha az akarat szereti a hírnevet, a gazdagságot, az élvezeteket és a jó állásokat vagy a testi egészséget – ha rendetlen érzülettel akarja és kívánja és nem képes megszerezni ezeket – sőt gyakran azt is elveszíti, amije volt –, a legnagyobb szenvedést érzi, mivel igen rendetlenül szereti önmagát. Így tehát az akarat az, ami a szenvedést okozza: vesd el az önakaratot és megszűnik minden szenvedés.” Ettől pedig úgy szabadulhatunk meg, ha Szent Pálhoz hasonlóan levetjük a régi embert, önmagunkat – „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20) –, „és magunkra öltjük az új embert, az Ige, az Istenember örök akaratát… Öltsd, öltsd magadra Krisztust, az édes Jézust, aki annyira erős öltözékünk, hogy sem ördög, sem ember el nem veszi tőlünk, ha mi magunk nem akarjuk.”
Sienai Szent Katalin elhivatottnak érezte magát arra, hogy felrázza a válságban lévő egyházat és kötelességeire emlékeztesse a papságot, ahogy egy helyütt fogalmaz: „Isten előtt nincs utálatosabb, mint azok a virágok, amik az egyház misztikus testéből hajtanak ki, és édes illatok helyett bűnök rothadó szagát árasztják.”
A kérdésre, mi az, ami elveszi tőlünk a világosságot, a gőgöt nevezi meg: „A halál fája ez, aminek gyökerei a gőgben vannak. A gőgből születik az önszeretet és az önszeretetből a gőg; mert amint az ember ilyen szeretettel szeret, eltelik önmagával és összes gyümölcsei halált szülnek, megfosztván a lelket a kegyelem életétől. És eszi ezeket a gyümölcsöket a saját akaratának ízlése szerint, azaz önként esik a halálos bűn vétkébe, amit az önszeretet érlel.”
"A szenvedésünk oka pedig gyakran az, hogy azt akarjuk, ami nem lehet a miénk: „Ha az akarat szereti a hírnevet, a gazdagságot, az élvezeteket és a jó állásokat vagy a testi egészséget – ha rendetlen érzülettel akarja és kívánja és nem képes megszerezni ezeket – sőt gyakran azt is elveszíti, amije volt –, a legnagyobb szenvedést érzi, mivel igen rendetlenül szereti önmagát. Így tehát az akarat az, ami a szenvedést okozza: vesd el az önakaratot és megszűnik minden szenvedés.” Ettől pedig úgy szabadulhatunk meg, ha Szent Pálhoz hasonlóan levetjük a régi embert, önmagunkat – „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20) –, „és magunkra öltjük az új embert, az Ige, az Istenember örök akaratát… Öltsd, öltsd magadra Krisztust, az édes Jézust, aki annyira erős öltözékünk, hogy sem ördög, sem ember el nem veszi tőlünk, ha mi magunk nem akarjuk.”
