"...akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok..."
"Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt." (Jn 17,24)Imádságból való ez a mondat. A hagyomány szerint Jézus könyörgése. A Fiú szava Atyjához magáról, de nem maga miatt. Közbenjáró imádság, igazi főpapi fohász ez, szavait ismételjük, el-eltűnődünk rajta, és szívünk mélyén hálásak vagyunk az értünk kimondott látásért.
Kik azok, akiket az Atya a Fiúnak adott? Azok, akiket tanítványául elhívott, vagy azok, akik személyes megszólítás nélkül is, érzékennyé tett szívvel és lélekkel eredtek nyomába, szemtanúivá válva csodáknak és botrányoknak? Azok, akik ezt magukról vallják, vagy azok, akikről mások mondják: ez az ember Jézushoz tartozik, az ő tanítványa? Elegendő azt tudnunk, hogy voltak és vannak olyanok, akiket Jézus mint neki adottakat tart számon. Ők az övéi, de nem a birtoklás értelmében. Jézus nem "féltékenyen szerető" Fia Atyjának, aki bárkire is tulajdonaként tekintene. Nem béres, de nem is gazda, hanem pásztor akar lenni, aki a reá bízott nyájat őrzi és terelgeti, nem haszonért, de nem is kárára, hanem mert szükségük van rá. Csak az tartozik hozzá, akinek valóban ő kell. Lehet vámszedő és lehet jámbor írástudó, halász, ács vagy katona. (Vagy örömlány, aki tudja, hogy az őt birtokba vevő számára a vágy tárgya nem ő, és a boldogság nem az, amit a vele való viszony ígér, hanem az, hogy dologiasítható, s a másik akár hatalomban lévőnek is vélheti magát). Valamiképpen lator mind. Mind más, de egy se ment, mind dicsőséget vágyik, osztályrészük mégis a verejtékkel végzett munka, a lekésettség és a szégyen. Izrael lúzerjei ők. Velük akar Jézus együtt lenni. Nem a zsinagóga érdekli, és - legkésőbb Luther óta tudhatjuk - nem is az egyház, hanem a senkik, akik mégsem mondanak le az ember "szépbe szőtt hitéről", s nem tágítanak Jézustól. Nekik akarja megmutatni dicsőségét. Magyarán: azt, aki ő. Önmagát. Az igazi tudás nem az, amit mások mondanak rólunk, s érthetjük magunkat bárkinél jobban, ez az ismeret is töredékes. Egyedül az Isten az, aki színről színre lát minket, mert már a világ kezdete előtt szeretett. Csak Jézust? Vagy engem is? Engem is - miatta.
Szerző: Donáth László
