Mi a szenvedés értelme?
Maria Grazia Marciani
orvosprofesszor írása az emberi szenvedés transzcendens dimenziójáról
A hívő és a nem hívő ember
alapvetően másképp éli meg a szenvedést. A hit ajándék, amit Isten ingyenesen
ad az embernek. A hívő ember, aki elfogadja ezt az ajándékot, megtalálja benne
az utat a szenvedés értelmének, értékének megértéséhez. És ahogyan Szent Pál
mondja a Timóteushoz írt első levelében: akik nem fogadják el, azok „a hitben
hajótörést szenvedtek”, vagyis mivel nem ismerik fel a szenvedés értelmét, az
elkeseredés útján járnak. Ahogyan Viktor Frankl mondja: „Nem a szenvedés pusztítja
el az embert, hanem az értelmetlen szenvedés”. Tehát mind a szenvedő, mint
pedig a szenvedőről gondoskodó ember problémája éppen az, hogy megtalálja a
szenvedés értelmét, értéket adjon a szenvedésnek.
Mit tapasztal meg az ember a
szenvedéssel? – teszi fel a kérdést Marciani. Az ember, ahogyan Pascal is
megállapítja, egyrészt értelme, akarata által végtelen hatalommal bír, másrészt
pedig megéli a végesség tapasztalatát, felfedezi korlátait. Rájön, hogy nem
maga teremtette az életét, és még csak nem is ura életének. A születés és a
halál időbeli határok, amelyek valóságosan megmutatják korlátainkat. A
korlátokat leginkább a szenvedésben tapasztaljuk meg, amely a halálban éli el
tetőpontját. Éppen a végességnek ez a megtapasztalása vezeti el az embert arra,
hogy túllépjen korlátain, és ez a vágy lénye legmélyén rejtőzik. Az ember
minden vágya között a legmélyebb éppen az, hogy túllépjen a halál korlátján és
örökké éljen. Éppen a végesség, a szenvedés, a betegség, a halál tapasztalata
miatt válik a vallási kérdés egzisztenciális kérdéssé. II. János Pál a
Salvifici doloris kezdetű apostoli levelében ezt írja: „amit mi a szenvedés
szóval jelölünk, kifejezetten az emberi természet lényegéhez tartozik”, majd
így folytatja: „úgy véljük, a szenvedés az ember transzcendenciájához tartozik.
Az ember rendeltetése az, hogy számos területen meghaladja önmagát. Erről szól
rejtett értelmű hivatása, e területek egyike a szenvedés.”
Ez túlmutat azon a felfogáson,
amely szerint a szenvedés a korlátok megtapasztalása. A szenvedés rejtélyes
módon lehetőséget ad az embernek arra, hogy túllépjen emberi korlátain, új
perspektíva elé állítja, amelyben maga a szenvedés új értelmet nyer, a
beteljesülés forrásává válik. Az értelemmel bíró szenvedés mindig túlmutat
önmagán, és afelé küld, akinek szeretetéért szenvedünk. A legteljesebb értelmű
szenvedés az áldozat. A szenvedés evangéliumának örömhíre éppen az, hogy a
szenvedés nem értelmetlen, hanem az emberi és lelki fejlődés döntő állomásává
válhat. Amikor emberi állapotunk törékenysége szenvedéshez vezet, az Úr még
jobban érezteti velünk élő jelenlétét, megtanítja, hogyan éljük meg jól a
szenvedést mint a lelki érés pillanatát. Saját életén keresztül mutatja meg,
hogyan élte meg ezt a tapasztalatot. A törékeny embert azonban segíteni kell
abban, hogy megérezze az Úr jelenlétét, Krisztus emberségét, aki meg akarta
élni az emberi szenvedést a legvégsőkig, hogy hűsége által megossza az
emberiséggel az Atya szeretet-tervét.
Szintén II. János Pál mondja a
fenti enciklikában: „Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez
sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az
Igazság Lelke erejében cselekedhetik.” A
szenvedő embernek és gyógyítójának tehát az a feladata, hogy felismerje és
befogadja Krisztus megváltó tettét, aki részt vállalt szenvedésünkből, megéli
azt, és újraéli bennünk, misztikus testében saját szenvedését. Az Eucharisztia,
Krisztus valóságos és irgalmas jelenléte az üdvözítő orvosság a maga kettős
valóságában: a feláldozott áldozat és a gyógyító kenyér is egyben.
Az orvos a megsebzett, de
kiengesztődött gyógyító, aki nemcsak a betegséget gyógyítja, hanem szükségét
érzi annak is, hogy gondoskodjon a szenvedő betegről. Tudja, hogy az ember
gyógyulásának forrása az, ha a kereszt hiteles tanújává válik. A kereszté,
amely a remény jelképe is. Az orvos a beteg mellé szegődhet a fájdalom, a
szenvedés útján, hozzáértése révén reményt adhat a testi gyógyulásra,
ugyanakkor azt a reményt is adhatja, amely magát az életet átlényegíti. Ha a beteg
befogadja és átéli ezt a reményt, felfedezheti emberi állapota végső értelmét.
XVI. Benedek pápa a Spe Salvi
kezdetű enciklikában azt írja, hogy az embernek nyilvánvalóan szüksége van egy
olyan reményre, amely felülmúlja életét és emberi valóságát. Csakis valami
végtelen lehet elegendő számára, valami olyan, ami mindig több annál, amire
önmagában képes. „Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli az
univerzumot, s adni és ajándékozni tudja nekünk azt, amire mi önmagunkban nem
vagyunk képesek.”
A szerző, Maria Grazia Marciani a Tor
Vergata-i Egyetem orvosi karának professzora.
