Dér Katalin. A Messiás 13. rész

Dicsértessék a Jézus Krisztus! 

Kedves Hallgatóim, a Messiási próféciákról szóló sorozatban legutóbb elérkeztünk ahhoz a négy jövendöléshez, amelyek a Messiásról úgy szólnak, mint Isten Szolgájáról. Ezek az úgynevezett Ebed Jahve dalok, Jahve Szolgájának dalai és megtalálhatók Izajás próféta könyvében egymásután a 42. fejezetben, a 49.-ben, az 50.-ben és az utolsó pedig a leghosszabb az 52. és 53. fejezetben. Az első három dal a Szolgáról, a Messiásnak a személyéről, személyiségéről, erkölcsi jelleméről szólnak. És az utolsó, a negyedik szól a szolgálatáról, az áldozatáról – ezt olvassuk mi az Egyházban, nagypénteken, azért, mert a kereszténység kezdettől fogva Jézus krisztussal azonosította ezt a Szolgát. Négy dal, a közös vezérmotívumuk az a radikális újdonság, hogy Isten itt valami radikálisan újat közöl, hát illetve több újat. Például a Szabadítót, a Megváltót Szolgaként ábrázolja, és nem királyként, mint ahogy a Dávid Fia próféciák. Nem úgy ábrázolja, mint valami népvezért, nem úgy ábrázolja, mint prófétát, hanem Szolgaként, Isten Szolgájaként. Vagy a másik, hogy ez a Szolga nem harci sikerekkel, hanem a szenvedésével vált meg, nem a nép politikai ellenségeinek leverésével vált meg, hanem a saját halálával. Az emberek helyett, az emberek bűnei miatt hal meg, helyettesítő áldozattal. Amiből az következik, hogy az ember nem tudja önmagát megváltani cselekedeteivel, érdemeivel nem tudja önmagát megváltani, hanem valaki jön, aki helyette végzi el a megváltásnak a művét. Na, már most ez, csupa hallatlan, példátlan dolog volt akkor, amikor a prófécia elhangzott a Krisztus előtti VI. – V. században, meg azután is, Jézus korában is. Mondja is Isten a 42., tehát az első dal végén a 42. fejezet 9-es versében, hogy én új dolgokat hirdetek ma nektek.

A négy Ebed Jahve dalból kettőt már elolvastunk, az első kettőt, és most következik a harmadik, ez megtalálható Izajás könyvének az 50. fejezetében a 4-es verstől kezdve, olvasom, de csak egy részletét:

⁴Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét, hogy támogatni tudjam szóval a megfáradtat. Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam Őt, mint a tanítványok. ⁵Az Úristen megnyitotta fülemet, és én pedig nem ellenkeztem, és nem hátráltam meg. ⁶Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás elől és a köpdösés elől.

Eddig a szöveg, és most csak a prófécia elejét olvastam azért, mert egyetlen dolgot szeretnék kiemelni, és ma erről az egyről beszélni. Mégpedig arról, hogy azt látjuk, olvassuk itt, hogy a Szolga nem állt ellen a támadóinak. ⁶Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, azt mondja a prófécia, és orcámat odatartottam a tépdesőknek. Sok szenvedést élt meg, sok méltánytalanság érte, sok megaláztatás, de a Szolga, Jézus Krisztus nem felelt a rosszra, rosszal. Vajon miért? Ez a mai kérdés. És annál is inkább kérdezhetjük ezt, mert a következő dalban, a 4-es, a 4. számú Ebed Jahve dalban is ugyanez van, Izajás próféta könyvének 53. fejezetének a 7. versében: kínozták, de Ő nem nyitotta szóra a száját. Hát, vajon miért van ez? Mind a két próféciában ugyanúgy, a rosszra nem felelt rosszal, miért? Egyszerűen csak a szelíd természete az oka ennek? Nem, egyáltalán, sokkal mélyebb oka van. Erről szeretnék ma beszélni, kedves Hallgatóim. Próféciáknak egész sora szól az eljövendő Messiás, itt ugye Szolga, szenvedéséről, különösképpen a 22. zsoltár, amit ismerünk. Nagyon részletesen beszámol erről, de a többi prófécia is. Csakhogy az Evangéliumok, amikor elérkeznek Jézus történetében a szenvedés történethez – tehát mondjuk az elfogatásától, és a perétől kezdve, akkor ott azt olvassuk, hogy, azt látjuk, hogy – nem idézik a szenvedőnek a panasz szavait, amiket a 22. zsoltár hőse egyes szám első személyben vagy a próféciáknak a hőse olyan részletesen elmondanak, olyan hangosan ki kiabálnak a kínjaikról, meg a haláltusáról. És Jézus Krisztus, akire mindezek vonatkoznak Ő nem, szenvedése közepette nem beszél ezekről egyáltalán, soha. Egyetlen egy dolgot említ, nagyon röviden és részletek nélkül, amikor azt mondja Jézus a kereszten, hogy szomjazom, szomjazom. De ez sem testi szomjúságra vonatkozik, nem testi szenvedésre, nem panasznak szánja ezt, hanem spirituális, lelki értelme van, mégpedig kettő. Az egyik az, hogy Jézus nem vízre, hanem az emberek elfogadására szomjazik, akiket megmenteni jött el. És a másik is, még sokkal fontosabb, hogy Jézus azért beszél így, hogy most már valóra váljék az az egyetlen még hátralévő, legutolsó prófécia is, amely úgy szól, hogy ecetet adtak neki inni, szomjúságában ecetet adtak neki inni. János evangélista idézi ezt a 19. fejezet 28-as versétől kezdve, maga az alap prófécia pedig a Zsoltárok könyvében, a 69-es zsoltár 22-es versében található, de ez az egyetlen, amire Jézus utal. És erre is csak azért, hogy ugye beteljesedjen ez a prófécia, ecetet adtak neki inni, és Ő ezután kimondhassa a hatalmas igét: beteljesedett. A megváltás mű céljához ért, beteljesedett. Ellenben a haláltusa sok-sok többi kínjáról, amelyeket a 22-es zsoltár meg a próféciák oly bőséggel részleteznek, hát ezekről Jézus mélységesen hallgat. Hallgat, egy szóval sem panaszkodik. Sőt, mi több ez is olyan dolog, ami megvolt írva, most olvastuk, kínozták, de Ő nem nyitotta szóra a száját. Még egyszer mondom, Izajás könyve 53. fejezet, 7-es vers, az Ebed Jahve negyedik dala, Jahve Szolgájának negyedik dala. Hát, hogyha prófécia szól a Messiás Szolga eme hallgatásáról - nem nyitotta szóra a száját – akkor itt valami nagyon nagydolog van. Valami nagy misztériumnak kell itt lappangania. Hát, miért hallgat Jézus? Miért nem szól és panaszkodik? Röviden, röviden és éppen ezért radikálisan kimondva, azért nem, mert ha Ő akár csak egyetlen szóval is tiltakozna, panaszkodna, ha szidná a bíráit a perben, a kínzóit, a hóhérait, hogyha megtenné az ellenállásnak bármilyen apró gesztusát is, akkor kedves Hallgatóim, akkor nincs megváltás. Akkor nincs megváltás, mert egyetlen halk panasz szava is azt jelezte volna, azt mutatta, és azt jelentette volna, hogy az Ő áldozata nem teljesen önkéntes áldozat, nem egészen, nem tökéletesen önkéntes. Már pedig annak az áldozatnak, annak a helyettes áldozatnak, amely eltörli a bűnt, amely megváltó hatású, éppen ez a legfőbb ismérve. Az önkéntesség, amit száz százalékig be kellett a Megváltónak tartania. Úgyhogy Jézus keresztáldozatának nagyságát nem elsősorban az adja, hogy nagyon fájdalmas és alantas halálnemmel, kereszten halt meg, mint a rabszolgák. – Ez egy borzalmas, fájdalmas kivégzési mód, de az ókorban sok ezren végezték ám hasonlóan (például csak a Spartacus vezette rabszolga lázadás leverése után nem kevesebb, mint hétezer embert feszítettek keresztre és még mennyi ezreket). – De a döntő itt nem ez, nem a testi kín, hanem egészen más, az önkéntesség. A bűnt eltörlő áldozat lényegi ismérve az önkéntesség. És Jézus – nagyon nagydolog – maga mondja ezt, maga jelenti ki, hogy Ő önként hal meg. Megint a János Evangéliumban, a mélységek mélységének Evangéliumában 10. fejezet 17-es és 18-as vers, mikor azt mondja: - Életemet nem veszi el tőlem senki, magam adom oda. Ez a döntő szó, önkéntes halál. Na, de mit jelent az, hogy önkéntes halál? Mit jelent ez? A halál a bűnnel, a bűnnel, a bűn miatt lépett a világba, tudjuk, és épp ezért mindenkit érint. A halál a bűn zsoldja, ezért kedves Hallgatóim gondoljuk meg nagyon komolyan azt, hogy senki nem tud egészen önként meghalni, senki sem képes szabadon, egészen szabadon dönteni arról, hogy odaadja-e az életét vagy nem. Mivel a halál sorsa mindannyiunknak, sorsa Ádám után mindenkinek, mindenki részese az áteredő bűnnek, és meg kell halnia, nincs választása. Nincs választásunk, a bűn utáni ember létezésének, létének a nyomorúsága abban áll, hogy az ember nem akar meghalni, mégis meghal. Írta, így szó szerint, még a XII. század elején Egyházunk nagy tanítója, Szentje, Canterbury Szent Anzelm. És, hát ezt azóta sem fogalmazta meg senki ennyire tömören. Az emberi katasztrófa, a mizéria, a nyomorúság abban áll, hogy az ember nem akar meghalni, mégis meghal. Nem abban áll a nyomorúság, hogy az ember meghal, hisz az állat is meghal, nem is abban áll, hogy tud erről az ember szemben az állattal, amelyiknek nincs haláltudata, nem. A nyomorúság abban áll, hogy az ember egész életének alaptörekvése ellenében hal meg, nem akar meghalni, mégis meghal, és ezzel telik az élet, a bűn miatt van ez. És mindenkit érint, mert a halál a bűn zsoldja. Hitünk szerint Jézus az egyetlen ember, akiben nem volt bűn, neki nem kellett meghalnia. Nem kellett, ezért Őrajta kívül nincsen ember, nem is volt, meg nem is lesz ember, aki kimondhatná: Életemet magam adom oda. Sem azt, amit hozzá tesz Jézus, hogy mert van hatalmam, van képességem odaadni. Hát ilyen hatalma nincs senki másnak. Nincs senki, aki a szó szoros értelmében teljesen önként halna meg. A vértanuk, a vértanuk tette, akik életüket adták hitükért, a legheroikusabb tett, a leghősiesebb tett, de még ők sem teljeséggel önként haltak meg. Mert, és itt ismét Canterbury Szent Anzelmet idézem: Mert, amikor életüket adták hitükért, azt adták oda, amit úgyis mindenképpen elveszítettek volna valamikor. Így fogalmaz Canterbury Szent Anzelm. Tehát a vértanúságuknak az önkéntessége a halál idejének meg körülményeinek a megválasztására terjed ki, arra, hogy például nem 100 évesen, hanem esetleg fiatalon vagy nem ágyban párnák közt, hanem máglyán, kereszten, kard által halnak meg – és ez óriási nagydolog, óriási dolog. De az mégis igaz marad, tény marad, hogy önként, teljesen, egészen, és abszolút önként a világtörténelemben egyetlen egy ember adta oda az életét. A Názáreti Jézus, aki nem a saját bűntartozását rótta le a halállal, hanem a mienket, a többi emberét. Ő úgy választja sorsául a halált, hogy az neki nem léthelyzete, tényleg választja. Na, ebben áll, ebben áll a halálának megváltó értéke, ebben. Mivel pedig az embernek nincsen hatalma erre, hogy egészen önként haljon meg, ezért elgondolni is alig tudjuk, hogy micsoda is az önkéntes halál, és micsoda a súlya, de ez a keresztáldozatnak a lényege, az önkéntes halál. De, hogyha ez így van, akkor adódik még egy kérdés. Ha Jézus már legyőzte a bűnt, a sátánt, a rosszat helyettünk a kereszten, akkor miért kell minden embernek önmagának is legyőznie a rosszat a maga életében, miért? Nos, hát a hasonlóság elve miatt. Hogyha Jézus hasonlóvá lett az emberhez, akkor az embernek is hasonlóvá kell lennie Jézushoz. Hiszen – már elnézést a hasonlatért, de hogyha A hasonlít B-hez, viszont B nem hasonlít A-hoz, hát, akkor ott nincs is hasonlóság, és értelmetlen az egész beszéd. tehát az embernek hasonlóvá kell lennie Jézushoz abban, abban, hogy Ő utána a maga részéről neki is le kell győznie a rosszat a maga életében, úgy, ahogy Jézus legyőzte a világ életében. És Jézus pedig nem teljhatalmával, isteni teljhatalmával győzött, hiszen arról lemondott, amikor emberré lett, eggyé közülünk, arról lemondott, hanem az isteni teljhatalma nélkül, valóban emberként győzte le a sátánt és a rosszat. Ezért nekünk is embereknek tudni kell legyőzni, és akkor vagyunk hozzá hasonlók. De, azok akik hívek maradnak Krisztushoz le is győzik, maguk is legyőzik a sátánt, a rosszat az életükben. És pedig olvassuk – nagyon mélyenszántóan – a Jelenések Könyvében a 12. fejezet 11-es versében, hogyan? Az igazak legyőzik a sátánt a Bárány Vére által, tanúságtételük igéje által, meg az által, hogy nem kímélik életüket mindhalálig. Nézzük ezt a hármat. Hogyan győzzük le a rosszat, hogyan győzzük mi le a rosszat? Első, a Bárány Vére által, vagyis annak biztos tudatában, hogy Krisztusnak, a Báránynak a Vére, az áldozatul odaadott élete már megszerezte nekünk a győzelmet és a hatalmat a gonosz felett. A gonosz nem uralkodhat többé az életünkben, hogyha mi nem akarjuk, és letudjuk győzni. Igen, ezt teszi a Bárány Vére. A másik, tanúságtételük igéi által győzik le a gonoszt Jézusnak a tanítványai, vagyis azzal, hogy mindenki előtt, minden körülmények között, és minden nehézség közepette is vállalják, hogy tanúságot tesznek Istennek, Krisztusnak a szeretetéről, az Evangéliumról. És harmadszor, legyőzik azzal, – mondja a Jelenések könyve – hogy nem kímélik az életüket, az erejüket, hanem cselekszenek. Cselekszenek, odaadják, odaszánják egész valójukat, minden erejüket Istennek és testvéreiknek a szolgálatára. 

Úgy legyen, ámen. Dicsértessék a Jézus Krisztus!