"Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt." (Jn 17,24) Imádságból való ez a mondat. A hagyomány szerint Jézus könyörgése. A Fiú szava Atyjához magáról, de nem maga miatt. Közbenjáró imádság, igazi főpapi fohász ez, szavait ismételjük, el-eltűnődünk rajta, és szívünk mélyén hálásak vagyunk az értünk kimondott látásért. Kik azok, akiket az Atya a Fiúnak adott? Azok, akiket tanítványául elhívott, vagy azok, akik személyes megszólítás nélkül is, érzékennyé tett szívvel és lélekkel eredtek nyomába, szemtanúivá válva csodáknak és botrányoknak? Azok, akik ezt magukról vallják, vagy azok, akikről mások mondják: ez az ember Jézushoz tartozik, az ő tanítványa? Elegendő azt tudnunk, hogy voltak és vannak olyanok, akiket Jézus mint neki adottakat tart számon. Ők az övéi, de nem a birtoklás értelmében. Jézus nem "féltékenyen szerető...