Ferenc pápa a bíborosoknak: Óvakodjunk az ellenségben gondolkodás vírusától!


Az imént hallott evangéliumi szakaszt (vö. Lk 6,27–36) sokan „síksági beszédnek” nevezték. A tizenkét apostol körének létrehozása után Jézus lement a hegyről tanítványaival oda, ahol nagy sokaság várt rá, hogy hallgassa őt és gyógyulást keressen nála. Az apostolok meghívását kíséri ez a „felkerekedés” a sík terep felé, a sokasággal való találkozás felé. A tömeg pedig – miként az evangélium mondja – „meggyötört” volt (vö. Lk 6,18). Kiválasztásuk után Jézus a hegyen, a csúcson maradás helyett a tömeg közepébe vezeti az apostolokat, az emberek gyötrelmei közé viszi őket, az ő életük szintjére. Ily módon az Úr feltárja nekik – és nekünk –, hogy az igazi csúcspont a sík mezőn érhető el, a síkság pedig arra emlékeztet minket, hogy a csúcs egy tekintetben és különösen egy meghívásban található: „Legyetek irgalmasok, ahogy a ti Atyátok irgalmas” (Lk 6,36).
Ezt a meghívást négy felszólítás kíséri, mondhatni négy buzdítás, amelyeket az Úr azért intéz hozzájuk, hogy hivatásukat létük konkrétságába, mindennapiságába ágyazza. Négy olyan cselekvésről van szó, amelyek formát, tartalmat és megfoghatóságot adnak a tanítvány útjának. Azt is mondhatnánk, hogy az irgalmasságba bevezető út négy szakaszáról van szó: szeressetek, tegyetek jót, mondjatok áldást és imádkozzatok! Úgy gondolom, e négy dologban mindnyájan egyetérthetünk, és ezeket ésszerűnek is tartjuk. Négy olyan cselekedetről van szó, amelyet könnyen megvalósítunk a barátainkkal, a hozzánk érzelmileg, ízlésben és szokásban többé-kevésbé közel álló emberekkel.
Probléma akkor merül fel, amikor Jézus bemutatja nekünk, hogy e cselekedeteknek kik felé kell irányulniuk, és ebben ő nagyon világos, nem kertel, nem használ szépítő körülírásokat. Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, mondjatok áldást azokra, akik átkoznak titeket, imádkozzatok azokért, akik rosszul bánnak veletek (vö. Lk 6,27–28).
Ezekre a cselekedetekre nem vagyunk ösztönösen készek, amikor valaki ellenfélként, ellenségként áll előttünk. Velük szemben az első és ösztönös magatartásunk az, hogy leminősítjük, hiteltelenítjük, átkozzuk őket, sok esetben arra törekszünk, hogy démonizáljuk őket a célból, hogy „szent” igazolásunk legyen eltávolítani őket magunktól. Ezzel szemben Jézus azt mondja nekünk az ellenségről, aki gyűlöl, átkoz téged vagy rossz híredet kelti: szeresd, tégy jót vele, áldd meg és imádkozz érte!
Jézus üzenetének egyik legsajátosabb jellemzőjével állunk szemben, ott vagyunk, ahol az ő ereje és titka rejlik; ahonnan örömünk forrása, küldetésünk hatalma és az örömhír hirdetése származik. Az ellenség olyasvalaki, akit szeretnem kell. Isten szívében nincsenek ellenségek, Istennek csak gyermekei vannak. Mi falakat emelünk, gátakat építünk és osztályozzuk az embereket. Istennek gyermekei vannak, és nem azért, hogy eltávolítsa őket magától. Isten szeretetében az emberek iránti hűség íze van, mert az ő szeretete a teljes bensőjét átjáró, anyai-apai szeretet, mely soha nem hagyja el az embereket, még ha vétettek is. A mi Atyánk nem vár szeretni a világot, míg jók nem leszünk, nem vár szeretni minket, míg nem leszünk kevésbé igaztalanok vagy nem leszünk tökéletesek; szeret minket, mert úgy döntött, hogy szeret minket, szeret minket, mert nekünk adta a gyermekség állapotát. Akkor is szeretett minket, amikor még ellenségei voltunk (vö. Róm 5,10). Az Atya mindenki iránti feltétlen szeretete jelentette és jelenti a megtérés követelményét a mi szegény szívünk számára, amely arra hajlik, hogy ítélkezzen, megosszon, ellenálljon és elítéljen. Tudni azt, hogy Isten továbbra is szereti azt, aki elutasítja őt, a bizalom kifogyhatatlan forrása és ösztönzés a küldetésre. Egyetlen piszkos kéz sem akadályozhatja meg, hogy Isten belehelyezze kezünkbe az Életet, amelyet nekünk kíván ajándékozni.
Korunkat súlyos problémák és bizonytalanságok jellemzik világszerte. Olyan korban élünk, amikor társadalmainkban járványszerűen üti fel fejét az ellentétes táborokra oszlás és a kirekesztés, mint a problémák megoldásának egyetlen lehetséges módja. Azt látjuk például, hogy a mellettünk álló személy nemcsak az ismeretlen vagy a migráns vagy a menekült státusával rendelkezik, hanem gyorsan fenyegetéssé válik, az ellenség státusát nyeri el. Ellenség, mert távoli földről jön, mert más szokásai vannak. Ellenség a bőrszíne miatt, a nyelve miatt vagy a szociális helyzete miatt, ellenség, mert eltérően gondolkodik, és azért is, mert más a vallása. Ellenség, mert… És anélkül, hogy észrevennénk, ez a logika befészkeli magát élet- és cselekvésmódunkba. Tehát lassan mindennek és mindenkinek ellenség íze lesz. Lassanként a különbözőség ellenségesség, fenyegetés és erőszak tünetévé válik. Az ellenségesség és az erőszak e járványa miatt mennyi seb keletkezik, mely sokak testébe belevésődik, akiknek nincs szavuk, mert kiáltásuk elhalkult és elhalt a közömbösség e patológiája miatt! Milyen sokan élnek bizonytalanságban és szenvedések között annak következtében, hogy növekszik az ellenségesség a népek között, közöttünk! Igen, közöttünk, közösségeinkben, papi testületeinkben, összejöveteleinken. Az ellentétes táborokra oszlás és az ellenségesség vírusa átjárja gondolkodásunkat, érzésvilágunkat és cselekvésmódunkat. Nem vagyunk védtelenek vele szemben, és vigyáznunk kell, hogy ez a magatartás nehogy elfoglalja szívünket, mert ez az egyház gazdagsága és egyetemessége ellen hatna, melyet e bíborosi testületben kézzel tapinthatunk. A föld egymástól távoli tájairól jövünk, eltérő szokásaink, bőrszínünk, nyelvünk és szociális helyzetünk van, másképpen gondolkodunk és hitünket is eltérő szertartásokkal ünnepeljük, de ezek közül egy sem tesz minket ellenséggé, ellenkezőleg, ez az egyik legnagyobb gazdagságunk.
Kedves testvérek, Jézus nem szűnik meg „lejönni a hegyről”, továbbra is oda akar helyezni minket a történelem kereszteződéseibe, hogy hirdessük az irgalmasság evangéliumát. Jézus továbbra is hív minket, és elküld népeink „sík terepére”, továbbra is arra hív, hogy életünket az emberek reményének fenntartására szenteljük, a kiengesztelődés jeleiként. Egyházként továbbra is az a küldetésünk, hogy felnyissuk szemünket, és meglássuk sok, méltóságától megfosztott fivérünk és nővérünk sebeit.
Kedves új bíboros testvérem, az ég felé vezető út a síkságon kezdődik, a másoknak megtört és szétosztott élet, az odaszánt és odaadott élet hétköznapiságában. Annak a mindennapi és csendes odaajándékozásában, amik vagyunk. A mi csúcsunk: a szeretetnek e minősége. A célunk és vágyunk az, hogy az élet síkságán – Isten népével együtt – arra törekedjünk, hogy megbocsátásra és kiengesztelődésre képes emberekké váljunk.
Kedves testvérem, ma az a kérés hangzik el feléd, hogy őrizd meg szívedben és az egyház szívében azt a meghívást, hogy „irgalmasak legyünk, mint az Atya”, tudván, hogy „ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, őket befogadó hívő közösség nélkül, az élet értelmének távlata nélkül” (Evangelii gaudiumapostoli buzdítás 49).

Follow by Email