Új humanizmus Jézus Krisztusban (Ferenc pápa tanítása)

2015. november 10. Ferenc pápa az „Új humanizmus Krisztus Jézusban” címmel beszédet intézett az olasz katolikus egyház nemzeti kongresszusának 2500 résztvevőjéhez november 10-én, a firenzei Liliomos Szűz Mária székesegyházban.

(kivonat)

…A meghalt és feltámadt Jézus arcának szemlélése az, ami helyreállítja emberségünket, az élet fáradalmaitól darabjaira esett és a bűn által megsebzett emberségünket is. Nem szabad hatástalanítanunk Krisztus arcának hatalmát. Az arc az ő transzcendenciájának a képe. Ő a misericordiae vultus. Engedjük, hogy nézzen minket. Jézus a mi humanizmusunk. Engedjük, hogy szüntelenül nyugtalanítson bennünket a kérdése: „Ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mt 16,15)...

…Mit látunk, amikor nézzük az ő arcát? Mindenekelőtt egy „kiüresített” Isten arcát, egy olyan Istenét, aki szolgává tette magát, akit megaláztak, és aki engedelmes volt a halálig (vö. Fil 2,7). Jézus arca hasonlít sok megalázott, rabszolgává tett, kiüresített testvérünk arcához. Isten magáévá tette az ő arcukat. És ez az arc néz minket…. Ha nem leszünk kicsinyek, nem láthatjuk meg az ő arcát. …

Krisztus Jézus érzelmeit” (Fil 2,5) szeretném bemutatni. Ezek nem a lélek elvont, múlandó érzései, hanem azt a belső, forró erőt jelképezik, amely képessé tesz minket arra, hogy éljünk és döntéseket hozzunk…

Melyek ezek az érzelmek? Ma legalább hármat szeretnék bemutatni.

Az első érzelem az alázat. „Mindenki teljes alázattal tartsa kiválóbbnak a többieket önmagánál” (Fil 2,3)... Isten dicsősége, mely ott ragyog a betlehemi barlang alázatosságában vagy Krisztus keresztjének gyalázatában, mindig meglep minket...

Egy másik érzelme Jézusnak, amely alakot ad a keresztény humanizmusnak, az önzetlenség. „Senki se keresse [csak] a maga hasznát, hanem másokét is” …Ha a szívünk gazdag és egészen el van telve önmagával, akkor ott már nincs helye Istennek. Kérlek titeket, kerüljük el, hogy „bezárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, amelyek kérlelhetetlen bírákká változtatnak minket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 49). Az a kötelességünk, hogy egy jobb világért dolgozzunk és küzdjünk. A Szentlélek indíttatása miatt a mi hitünk forradalmi hit. Követnünk kell ezt az indíttatást, hogy kilépjünk önmagunkból és Jézus evangéliumának megfelelő emberek legyünk. Bármely élet az odaadási képességén múlik. Ez az a pont, ahol felülmúlja önmagát, ahol termékennyé válik...

Egy további érzelme Krisztus Jézusnak a boldogság. A keresztény boldog ember, az evangélium öröme tölti el. Boldogmondásaiban az Úr kijelölte nekünk az utat. Ha azon járunk, akkor elérhetjük a legigazibb emberi és isteni boldogságot. Jézus arról a boldogságról beszél, amelyet csak akkor tapasztalunk meg, ha lélekben szegények vagyunk…. ha nem nyitjuk meg szívünket a Szentlélek előtt, ezek a boldogmondások botorságnak tűnnek, mert nem visznek „sikerre” minket. Ahhoz, hogy „boldogok”, legyünk, hogy érezzük a Jézus Krisztus barátságából fakadó vigasztalást, meg kell nyitnunk a szívünket. A boldogság fáradságos vállalkozás, amelyhez lemondás, meghallgatás és tanulás tartozik, és amelynek gyümölcsei csak később érnek be, de egyedülálló békével ajándékoz meg minket: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr” (Zsolt 34,9)...

…Ha az egyház nem sajátítja el Jézus érzelmeit, akkor elveszíti célját és létértelmét. Ha viszont elsajátítja, akkor képes lesz küldetésének teljesítésére. Jézus érzelmei arra figyelmeztetnek minket, hogy szomorú egyház lenne, amelyik önmagára és saját érdekeire gondol. Végezetül a boldogmondások tükröt tartanak elénk, amelyben megnézhetjük, hogy helyes úton járunk-e: ez a tükör nem hazudik!

…Tehát akkor mit kell tennünk, atyám? – kérdezitek. Mit kér tőlünk a pápa?

Nektek kell eldöntenetek: nép és pásztorok együtt. Én ma egyszerűen arra hívlak titeket, hogy emeljétek fel fejeteket, és nézzetek még egyszer az „Ecce Homo”-ra, amely itt van a fejünk felett. Álljunk meg, és nézzük a jelenetet. Térjünk vissza Jézushoz, akit itt mindenki bírájaként látunk. Mi történik majd, amikor „az Emberfia dicsőségében eljön, és vele mind az angyalok, s akkor majd leül dicsősége trónjára” (Mt 25,31)? Mit mond nekünk Jézus?

Ezt is mondhatná: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25,34–36). …De a következőt is mondhatná Jézus: „Távozzatok színem elől, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült! Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni” (Mt 25,41–43).

A boldogmondások és az utolsó ítéletről imént felolvasott szavak segítsenek minket, hogy életszentségben tudjuk élni a keresztény életet. Kevés, egyszerű, de gyakorlatias szó! Két tartóoszlop: a boldogságok és az utolsó ítélet szavai. Adja meg az Úr a kegyelmet, hogy megértsük ezt az üzenetét! … 

A püspököktől azt kérem, hogy legyetek pásztorok. 

Semmi többet: pásztorok. Ez legyen az örömötök: „Pásztor vagyok.” A nyájatok, a hozzátok tartozó emberek fognak megtartani titeket. Nemrég olvastam egy püspökről, aki elmesélte, hogy csúcsidőben metrón utazott, és akkora tömeg vette körül, hogy nem tudta, mibe kapaszkodjon. Jobbról-balról taszigálták, ő pedig az emberekbe kapaszkodott, hogy ne essen el. És így az jutott eszébe, hogy az imádságon kívül a nyája, az emberek azok, akik segítik, hogy egy püspök talpon maradjon.

Semmi és senki ne vegye el tőletek annak örömét, hogy népetek megtart titeket! Mint pásztorok ne bonyolult tanokat prédikáljatok, hanem az értünk meghalt és feltámadt Krisztus hirdetői legyetek! A lényegre, a kérügmára figyeljetek! Ennél az örömhírhirdetésnél nincs semmi szilárdabb, mélyebb és biztosabb. De Isten egész népe legyen az, aki hirdeti az evangéliumot, nép és pásztorok. Erről a lelkipásztori aggodalmamról részletesen írtam az Evangelii gaudium apostoli buzdításban (vö. 111–134).

…A szegények iránti megkülönböztetett szeretet „a keresztény szeretet gyakorlásában különleges előjog biztosítása, amelyről az egész egyházi hagyomány tanúskodik” (II. János Pál pápa: Sollicitudo rei socialis enciklika, 42). Ezt a megkülönböztetett szeretetet „bennfoglaltan tartalmazza a krisztológiai hit abban az Istenben, aki értünk szegénnyé lett, hogy gazdaggá tegyen minket szegénysége által” (XVI. Benedek pápa: Beszéd a Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Püspökök V. Általános Gyűlésének megnyitó ülésén)…

Különösen is felhívom figyelmeteket a párbeszéd és a találkozás képességére. A párbeszéd nem tárgyalást jelent… keressük a közös jót mindenki számára; hogy közösen vitázunk, sőt mondhatnám, hogy közösen még meg is haragszunk egymásra, hogy a mindenki számára legjobb megoldáson gondolkodunk. Sokszor előfordul, hogy a találkozás konfliktusba ágyazódik. Ahol párbeszédet folytatnak, ott konfliktus keletkezik: logikus és előre látható, hogy így legyen. Nem szabad félnünk tőle, sem letagadnunk, hanem el kell fogadnunk. „El kell fogadnunk, hogy a konfliktust el kell viselni, és egy új folyamat összekötő láncszemévé kell feloldani és átalakítani” (Evangelii gaudium, 227).

De mindig emlékeznünk kell arra, hogy nincs olyan hiteles humanizmus, amely ne venné figyelembe a szeretetet mint az emberek közötti kapcsolatot, legyen az személyközi, meghitt, szociális, politikai vagy szellemi kapcsolat. Ez az alapja a párbeszéd és a találkozás szükségességének, hogy másokkal együtt építsük a polgári társadalmat…

a párbeszéd legjobb módja nem az, amikor beszélgetünk és vitázunk, hanem az, amikor közösen csinálunk valamit, közösen hozunk létre valamit, közösen szövünk terveket: de nemcsak a mieinkkel, katolikusokkal, hanem minden jóakaratú emberrel közösen.

És attól való félelem nélkül, hogy a minden igazi párbeszédhez szükséges exodust végbevisszük. Különben nem lehetséges megérteni a másik oldal érveit, és azt sem lehet teljesen megérteni, hogy a testvér többet számít az álláspontoknál, amelyeket távolinak ítélünk a mi hiteles bizonyosságainknál. A testvér!

De az egyháznak világos választ kell tudnia adni a politikai vitákban felmerülő fenyegető kérdésekre is: ez az egyik formája annak a sajátos segítésnek, amellyel a hívők hozzá tudnak járulni a közös társadalom építéséhez. A hívők állampolgárok…. A nemzet nem egy múzeum, hanem egy folyamatosan épülő kollektív mű, ahol éppen egymástól eltérő dolgokat kell közösbe tenni, beleértve a politikai vagy vallási hovatartozást is.

A keresztény humanizmus, melyet meg kell élnetek, radikálisan képviseli, hogy

1.       minden embernek istengyermeki méltósága van,

2.       az emberek között szoros testvéri kapcsolatot épít,

3.       megtanít a munka [fontosságának] megértésére,

4.       megtanít a teremtett világban mint közös otthonunkban élni,

5.       okokat szolgáltat az örömre és a humorra, a még oly sokszor nagyon kemény élet közepette is.

Bár nem nekem kell megmondani, hogyan kell megvalósítani ezt az álmot, engedjétek meg, hogy egy útmutató javaslatot adjak a következő évekre:

1.       minden közösségben, minden egyházközségben és intézményben,

2.       minden egyházmegyében és egyházkerületben,

3.       minden régióban

próbáljátok elindítani – szinodálisan – az Evangelii gaudium elmélyítését,

                                                                        i.      hogy az alapján gyakorlati kritériumokhoz jussatok és megvalósítsátok rendelkezéseit,

                                                                       ii.      különösen a szerint a három-négy pioritás szerint, amelyeket ezen a kongresszuson fogalmaztok meg.

Biztos vagyok abban, hogy képesek vagytok kreatív mozgásba lendülni, hogy konkretizálni tudjátok ezt a tanulmányozást.

Fordította: Tőzsér Endre Forrás: Vatikáni Sajtóközpont  Magyar Kurír